Sziasztok!
Nem kérünk bocsánatot, mert már tényleg nem tudunk hogyan. De tudnotok kell, hogy itt vagyunk, itt a fejezet, a következőket már írjuk. Most egyhuzamban meg is írjuk a befejező részeket. Csak annyit szeretnénk kérni, hogy tartsatok ki velünk a végéig, s ha tetszett hagyjatok nyomot magatok után.
V&F
25. fejezet
*Melanie*
„Július 22.”
„Hálás voltam neki, előtte még a pokolba kívántam, de aztán feláldozta magát az én boldogságomért. S ezt soha nem fogom elfelejteni Melnek. – Justin Bieber”
Kínos csend volt, senki se beszélt csak csendben ette a vacsoráját. A szüleim izgatottak voltak a terhességem miatt, talán ők voltak az egyetlenek, akik örültek neki. Leila, Justin támaszaként volt jelen, de tudtam, hogy nem éppen kedvelte a fiút. A szőke lány teljes egészében Valerie pártját fogta. Justin utált, azt a kicsi szeretetét is elvesztettem, engem hibáztatott mindenért, pedig nem egyedül csináltam ezt a gyereket, hanem vele együtt. Majdhogynem egy hete laktam Justinnál. Ez volt minden vágyam, vele lenni. De nem mertem bevallani senkinek sem, hogy boldogtalan voltam és utáltam a jelenlegi helyzetet. Hiába éltünk együtt úgy viselkedett velem, mint egy idegennel. Alig láttam és észrevettem, hogy rengetegszer nézi a telefonját és néz ki a fejéből. Tisztában voltam vele, hogy V-re gondol, nevetségesnek tartottam, hogy beleszeretett a lányba, aki könnyedén sétált ki az életéből, hogy valaki mással legyen. De Justin még mindig utána epekedett. Utáltam az érzést, hogy legyőzött engem. Utáltam veszíteni, mindig én akartam az első lenni. Mindenben. Óvatosan letettem a villát a kezemből és megköszörültem a torkomat. A társaság minden tagja rám figyelt. Vettem egy nagy levegőt és elkezdtem beszélni.
- Döntöttem – jelentettem ki egyszerűen. Aztán lassan elmosolyodtam az értetlen tekinteteket látva.
- Mégis miben? – kérdezte apám gyanakvóan.
- Nem fogok itt élni, haza költözök – kezdtem bele, a szüleim, sőt még Leila is közbe akart szólni, csak Justin hallgatott elgondolkozva. Egyenesen a szemébe néztem és úgy folytattam – miután megszültem a gyereket lemondók minden jogomról, ami az anyjaként ér és a teljes felügyeleti jogot Justinra bízom.
- De miért? – találta meg anyám a hangját, csak egy pillanatra néztem rá és láttam, hogy ideges. Megráztam a fejemet és újra Justinra vezettem tekintetemet.
- Az okok csak egy emberre tartoznak, szóval, ha megbocsátotok – álltam fel és intettem a fiúnak, hogy kövessen.
Nem tudtam megszólalni, remegtem és szédültem. Utáltam magamat, gyűlöltem a tényt, hogy megsajnáltam Justint. Szántam őt, s mivel fontos volt számomra nem akartam őt így látni. Segíteni akartam neki, tisztában voltam azzal, hogy ezzel a tettemmel a saját boldogságomat és magamat ásom el. De tudtam, hogy én még újra tudom mással kezdeni valaki mással, viszont neki csak egy lány létezett a világon. S az a lány nem én voltam.
- Figyelj, gyors leszek, nem akarok nagy érzelmeket, nem az én világom. Tudod Bieber, rohadt nagy szerencséd van, hogy évekig barátok voltunk, mert másért nem tenném ezt meg. Keresd meg V-t és hozd rendbe a dolgokat, én kiszálltam az egyenletből. Nem leszek egy zavaró tényező az életedben – hadartam miközben körbe-körbe sétáltam. Aztán megálltam és mélyen a szemébe néztem. – Remélem, tudod, hogy elvárom, a gyerekünk legyen a legfontosabb neked. Én kiszállok az életéből, de neked mindig mellette kell lenned. Ezt az egyet kérem tőled. Szeresd őt.
- Köszönöm – suttogta, aztán szorosan a karjaiba vont. Viszonoztam az ölelését és elmosolyodtam. Remélem, eltudom majd őt felejteni. – Tényleg köszönöm Mel.
- Tudom – léptem el tőle, aztán egy kacsintás kíséretében otthagytam és szóltam a szüleimnek, hogy haza akarok menni.
***
Magabiztosan sétáltam az étterem végébe, ahol egy régen látott barna hajú lány ült. V, amikor meglátott felállt, én pedig meglepődtem. Nem azon, hogy a hasa jóval nagyobb lett, hanem azon, hogy szeme alatt karikák voltak, s nem volt ott az a jól ismert csillogás. Sápadt volt és talán boldogtalan. Egy pillanatra elszégyelltem magamat, mert ezt én okoztam. De aztán ez a gondolat el is múlt. Mikor oda értem csak lazán biccentettem neki és helyet foglaltam.
- Jó újra látni Valerie – mosolyogtam és levettem az arcomról a napszemüveget.
- Gondolom… - motyogta a lány.
- Komolyan gondoltam, ha hiszed, ha nem, egy rövid ideig tényleg a barátomnak tekintettelek. Csak aztán…
- Veszélyeztettem a helyedet – vágott közbe és kortyolt egyet az előtte lévő vízből.
- Nos, valahogy úgy. De a dolgok megváltoztak – kezdtem bele. Megint közbe akart vágni, de leintettem. – Nem a terhességemre gondoltam. Én nem fogok ráakaszkodni Justinra. Ha hiszed, ha nem, én azt akarom, hogy boldog legyen. Velem pedig nem az, csak veled.
- De én nem lehetek vele. Ez bonyolult. Szeretem őt, ezt mindenki tudja. Nevetségesen átlátszó vagyok. – Rántotta meg a vállát, majd folytatta, mintha egy betanult szöveget mondana el. - Viszont kedvelem Brandont, s akármennyire is fura, vele akarom felnevelni a gyerekünket. Kötelességből talán, de ezt érzem helyesnek. Soha se fogom úgy szeretni, mint Justint. De bízom abban, hogy kötődni fogok hozzá. Ezt akarom, ez az én döntésem. Én tiszteletben tartom azt, hogy külön nevelitek fel a ti gyereketeket, de én nem ezt akarom – a monológ végére könnybe lábadt a lány szeme. Nagyot sóhajtottam és tudtam nehezebb lesz megértetnem vele a dolgokat, mint hittem.
- Mi nem külön neveljük fel. Justin neveli fel a gyereket, egyedül, vagy akivel akarja. De én nem fogok részt venni az életében. Talán később meg fogom bánni, de már döntöttem. Nekem nem kell gyerek, nem állok készen rá. Justin pedig jó apja lesz. S tudom, hogy hülye gondolat volt tőlem, de bíztam benne, hogy te leszel az anyja. Azt akartam Valerie, hogy együtt neveljétek fel, a te gyerekeddel együtt. Tudom, hogy ez önzőség az én részemről, de tudom, hogy nálad jobb anyja nem is lehetne. Nem vagyok egy mintapéldánya az emberiségnek és ezt te is tudod.
- Túl sokat kérsz – sóhajtotta, aztán lehajtotta a fejét. Láttam, hogy gondolkozik. – Tudod, mennyire vele akarok lenni?
- Mi tart vissza? – húztam fel az egyik szemöldökömet.
- Félek – ismerte be kelletlenül. – Félek, hogy egyszer ráébred nem is vagyok olyan tökéletes, mint amilyennek lát. Félek, hogy megun, s talál nálam valaki jobbat. Félek, hogy elszúrom valami hülyeséggel. De a legjobban attól rettegek, hogy nem fog tovább szeretni.
- A félelem része az életnek. Kockázat nélkül nincs boldogság, drága kicsi V – mosollyal az arcomon néztem rá és álltam fel. – Mennem kell, de szorítok nektek, nem hiába voltam itt.
***
Kék ruhában sétálgattam az utcán és a kirakatokban lévő ruhákat néztem, amikor véletlenül neki mentem valakinek. Hagytam, hogy az idegen izmos karjaiban tartson. Aztán felnéztem és egy jóképű fiatal férfit pillantottam meg. Zöld szeme ragyogott a napsütésben, barna haja felzselézve meredt az ég felé. Egyensúlyomat visszanyerve álltam fel és úgy néztem újra végig a titokzatos idegenen. Egyszerű farmer, fehér póló kombinációt viselt. Karján egy színes tetoválás volt látható. Jó képű volt, én pedig túl feltűnően néztem végig rajta, mert amikor újra az arcára vezettem tekintetemet láttam, hogy mosolyog.
- Sajnálom és köszönöm – mosolyogtam rá és dobtam hátra a hajamat.
- Semmiség – vonta meg a vállát. Aztán egy pillanatra elgondolkozott és kinyújtotta a kezét. – Bryan vagyok.
- Melanie – fogadtam el a kinyújtott jobbot és ráztam meg. – Örülök, hogy megismerhettelek.
- Én is – felelte mosolyogva. Tetszett a mosolya, nekem is jobb kedvem lett tőle. – Meghívatlak egy kávéra, vagy valami másra?
- Egy jeges tea most jól esne – mosolyogtam rá. Akkor tudtam, hogy meg akarom őt szerezni. De nem csak egy éjszakára. Talán ideje lesz túllépnem Justin Bieberen, persze csak a kisbabánk születése után. Remélem.
