3.

Sziasztok! Aki olvasta már valamelyik blogunkat, tudja, hogy elég gyakran játszunk olyat, hogy ha összejön valahány megjegyzés, akkor azonnal feltesszük a következő fejezetet. Megpróbálkozunk egy ilyennel, ha nem jön össze a megadott számú komment, az adott időpontban - oldalt fel van tüntetve - hozzuk a folytatást. Szóval 3 megjegyzés után, azonnal érkezik a 4. fejezet! (:

Vivi&Flóraa

3. fejezet

*Valerie*

„Március 11.”

„Idegesített, de megakartam őt ismerni. Volt benne valami különleges. Talán a titok amit rejtegetett előlem. Vagy éppen a bájos természete. Nem tudom, de abban biztos voltam, hogy Nadine ellentéte, mégis ő volt a szakítás óta az első lány, aki tényleg felkeltette a figyelmemet. A barátja akartam lenni, nem több és nem kevesebb.” - Justin Bieber

Az étkező asztalnál ültem és a matek házimat írtam, miközben Adrian a kanapén fetrengett és az idióta műsorait nézte. Dühös voltam a húgomra, megkértem, hogy ne üvöltesse a tévét, még sem figyelt rám. De tudtam, hogy nincs időm veszekedni vele, hiszen be akartam fejezni a tanulást mielőtt elmegyek a nőgyógyászomhoz.

Reggel felhívtam Melt és megnyugtattam, hogy ma megyek orvoshoz. Persze ő rögtön velem akart jönni, el sem hittem, hogy ismeretlenül is ilyen kedves velem. Természetesen nem fogadtam el a segítségét, nem akartam, hogy megtudja az igazat. Nem voltam kész arra, hogy elmondjam az embereknek. Brandonon kívül senkinek sem. Félek, félek a reakcióktól. De leginkább a szüleimétől. Hiszen ismerem őket, vallásosak és szeretnek szabályok szerint élni. Egy potya gyerek nem férne bele a tökéletes életükbe.

- Hallod Valerie csinálj már nekem kaját - kiabált a húgom. Felhúztam a szemöldökömet és megráztam a fejemet.

- Nem érek erre rá, csináld meg magadnak - szóltam vissza és újra kezdtem az egyenletet.

- Ne már, éhes vagyok - nyafogott, nem tudtam felfogni, hogy miként lett ilyen elkényeztetett és lusta. A szöges ellentétem volt, kicsit irigyeltem azért, mert tőle semmit se vártak el.

- Nem vagy már öt éves, egy szendvicset te is meg tudsz csinálni - szóltam oda neki és összeszedve a cuccaimat elindultam az emeletre. Hallottam ahogyan még utánam kiabált, valami igazán szépet de nem foglalkoztam vele, nem akartam.

A rajzfüzetemmel kiültem az ablakpárkányra, ami ülő részként van kialakítva, és értelmetlen mintákat rajzolgattam. A rádióból halkan szólt a zene, én pedig a rám váró nehézségekről gondolkoztam. Rá jöttem arra, hogy sosem voltam még szerelmes és talán egy hamar nem is leszek. Hiszen kinek kell egy olyan fiatal lány akinek gyereke van? Senkinek.

Hirtelen megcsörrent a telefonom én pedig leszálltam a párkányról és oda nyúltam érte. Csodálkozva néztem az ismeretlen számot, fogalmam sem volt róla, hogy ki keress.

- Halló? - szóltam bele, miután pár perc töprengés után felvettem.

- Mel mesélte, hogy ma mész orvoshoz. Gondoltam elviszlek - szólt bele egy dallamos hang. A szemöldököm az egekig szaladt és hirtelen düh kerített hatalmába.

- Justin? - kérdeztem, de biztos voltam benne, hogy ő az. - Köszönöm, de megoldom egyedül is. Nem vagyok már kislány.

- Ma is éppen olyan bosszantó vagy, mint tegnap - jegyezte meg én pedig felnevettem. Hiszen senki sem gondolta ezt rólam. Mindenki tökéletesnek hitt.

- Te pedig ma is zavarsz - mondtam és kinéztem az ablakon. Meglepődve figyeltem a fehér kocsit a házunk előtt.

- Én csak kedves akartam lenni - morogta. Elmosolyodtam és leszaladtam a lépcsőn. Belebújtam a tornacipőmbe és kinyitottam az ajtót. Éppen akkor szállt ki az autóból és egy halvány mosolyt küldött felém, viszont nem volt őszinte. Fájdalom volt a szemében.

- Te zaklatsz? - vontam fel a szemöldökömet és karba fontam a karomat. Megrázta a fejét és beletúrt a hajába.

- Nem. De Mel aggódik érted, mondjuk nem értem. Nem is ismer téged, de ő ilyen - rántotta meg a vállát a végén. - Figyelj nem várlak meg ha nem akarod, csak hadd vigyelek el és kész.

- Justin... ez nem jó ötlet - hajtottam le a fejemet és valami kifogáson törtem a fejemet. Mivel magán rendelőbe járok, rögtön levágná, hogy terhes vagyok.

- Hozhatnád a táskád és indulhatnánk - mondta és éreztem, hogy nem fogad el ellenállást. Anyám narancssárga Suvja kanyarodott be a sarkon én pedig összeszorítottam a fogamat.

- El kell tűnöd innen. De megígérem, hogy megiszok veled valamit, csak menj el - néztem rá könyörgően. Sóhajtott, de utána bólintott miközben beszállt a kocsijába és elhajtott. Megvártam anyát, aki leparkolt mellettem.

- Ki volt itt? - kérdezte gyanakodva.

- Az egyik iskolatársam. A leckét kérte el - vágtam rá és elszégyelltem magamat. Az elmúlt pár napban többet hazudtam, mint egész életemben. De láttam rajta, hogy elhitte azt amit mondtam, bízott bennem. Nekem pedig bűntudatom volt. Azokat az embereket verem át akiket szeretek. De van amit még anyám se értene meg, hiszen mindig is én voltam a szófogadó gyerek a családban. Akire büszkék voltak. Rettegtem, hogy mi lesz ha csalódnak bennem. Tudtam, hogy a kis babámmal az életem fenekestül meg fog változni.

- Ma lasagne lesz vacsorára - mondta miközben beléptünk a házba és a konyha felé indultunk. - Adrian halkítsd le a tévét, meg fogsz süketülni.

- Majd - vágta rá a húgom én pedig felsóhajtottam. Anyán láttam, hogy fáradt hiszen a kórházban dolgozott nővérként és ez igazán fárasztó munka volt.

- Most! - szólt erélyesebben, mire a húgom lejjebb vette a hangerőt. Oda pillantottam a tévére és akaratlanul is elmosolyodtam. Justin tegnapi koncertjéről volt beszámoló. Nekem pedig eszembe jutott az, hogy mennyire mesésen éreztem magamat ott, igazán boldog voltam. Ami ritkán történt meg. Tiszteltem és szerettem a szüleimet, viszont sosem voltam velük boldog. Túl sok volt az elvárásuk. Én pedig meg akartam felelni nekik. Talán pont ez volt a hibám, hiszen Adrian sosem akarta azt, hogy büszkék legyenek rá. Ő úgy élt ahogyan neki jó volt. Ezért pedig tiszteltem a testvéremet.

- Kicsim, apáddal tegnap beszélgettünk és arra a döntésre jutottunk, hogy érettségi ajándékként, ki veszünk neked New Yorkban egy lakást. Mit szólsz? - kérdezte kedvesen és láttam rajta az izgatottságot. Nekem pedig összeszorult a szívem.

- Az remek lenne - erőltettem az arcomra mosolyt. - Anya vacsora előtt el kell mennem a könyvtárba. Nem gond?

- Nyugodtan menj csak, késhetsz is. Fontos, hogy jó jegyeid legyenek. Holnap matek tesztet írsz, igaz? - simította meg az arcomat. Utáltam magamat azért, mert hazudok neki.

- Igen, de sietek ígérem - nyomtam egy puszit az arcára és kiléptem a házból. Küldtem egy sms-t mielőtt beszálltam volna a kocsiba, és eldöntöttem, hogy az orvos után rögtön lerázom magamról, örökre, Justin Biebert. Nem volt rá szűkségem, így is elég nagy bajban voltam. Nélküle is sok gondom volt. 

2.

2. fejezet

*Valerie*

„Március 10.”

„Ez a lány más volt mint a többi. Talán egyvalakihez tudtam volna hasonlítani, de ő már rég elveszett a számomra. Nadine csak az emlékeimben maradhatott az enyém.” – Justin Bieber

Zsibbadtak a végtagjaim, a kezeim nehezek voltak, a szempillámról már nem is beszélve. Úgy éreztem magam, mint akin áthajtott egy úthenger, de erre egyáltalán nem emlékeztem, inkább csak az maradt meg a fejemben, hogy az a kedves lány, Mel, a kezemet szorítja, s próbál megtartani. Én pedig úgy éreztem magam, mint aki nyomban ott esik össze.

- Valerei, kérlek. A francba! Tudtam, hogy nem kellett volna hagynom a sorban álldogálni, hiszen láttam, hogy rosszul van. A francba! – morogta valaki a fülembe. Már majdnem felnevettem a bosszúságán, mikor értelmezni kezdtem a mondanivalóját. Igaza volt, nem kellett volna ott maradnom, de az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó. Én ennek éltem mindig is, s nem a mai nap akartam ezt megszegni.

- Megnyugodnál? Ki ez a lány egyáltalán Mel? – suttogta egy férfihang. A szememet jobban összeszorítottam, bántotta a fénysugár. Felsóhajtottam, majd kinyitottam őket. Melanie és Justin Bieber állt mellettem. A fiú a lányt ölelte. Úgy néztek ki mintha ismerték volna egymást, elég régről. Nem vették észre, hogy őket nézem, így tovább figyeltem a beszélgetésüket.

- Megakartalak lepni, így eljöttem a koncertedre, ez a lány pedig ott állt előttem, nem tűnt idegesnek, de előre hátra dőlt, folyton. Megijedtem, hogy nekem esik.

- Ja, nem neked, hanem nekem. De ez a lány…

- Igen, Justin. Gyönyörű, de nem neked való. Ő kedves, és jószívű, legalább is ezt szűrtem le a kis párbeszédünkből. Viszont beteg lehet. Mikor ér már ide az orvos? – idegeskedett újra. Idejét láttam közbelépni, így megköszörültem a torkom. – Na végre! – sóhajtott fel a lány. Halványan rámosolyogtam. A kezemért nyúlt, majd rászorított.

- Ne aggódj, semmi bajom. Sajnálom a kellemetlenséget, tényleg. Nem kellett volna sorba állnom.

- Beteg vagy? – kérdezte idegesen, összeráncolt szemöldökkel.

- Nemsokára itt az orvos – közölte velem Justin, komor arccal. Megráztam a fejem, nem akartam, hogy megtudják az állapotomat. Nem szégyelltem a terhességem, de nem is akartam világgá kürtölni.

- Nem kell, remekül vagyok.

- Fejezd be! Aki az előbb Justin Bieber karjaiba esett, az ne akarja nekem beadni ezt! – fuldoklott a méregtől, pedig alig ismert. Jól esett a törődése, viszont egyáltalán nem értettem miért teszi. Egy idegent is féltek, persze, de ennyire talán nem.

- Elmegyek. Köszönöm, hogy elkaptál Justin. Mel, neked a kedvességed, de mennem kell.

Nagy nehezen felültem. A hasam ismét elkezdett szúrni, de feleannyira sem éreztem magam olyan rosszul, mint a sorban állásnál. Megkönnyebbülve felsóhajtottam. Keresztbe fontam a karjaimat, majd felálltam. Bizakodóan rájuk mosolyogtam, s elindultam a vár kijárata felé. Úgy tudtam, hogy innen is vezet kijárat Disneylandből, így magabiztosan mentem előre, de egy kéz utánam kapott. Megragadta a csuklóm, s visszarántott. Egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyom, a karjaiba estem, ismét. Justin mosolygott rám, ezer wattos vigyorával. Megkapaszkodtam a vállaiban, próbáltam észhez térni, de nem ment. Felém hajolt, alig választotta el az ajkait az enyémtől, mégis észbekapott, előbb mint én, elhajolt.

- Nem mész sehova. Itt lettél rosszul, felelősséget érzek a testi épségedért – jelentette ki komoly arccal. Pár másodperc kellett mire felfogtam, mit mond, mert a szemei csillogtak, de a képe az ellenkezőjét tükrözte. Tényleg úgy nézett ki, mint valami fásult öregember, akivel nem lehet szórakozni.

- Na ide figyelj, te idióta! Nem érdekel, hogy mit gondolsz, rendben? Egyszerűen csak haza akarok menni! – csattantam fel idegesen. Dühített a helyzetem, rettenetesen. Fáradt voltam, Zoénak nem adtam oda az autogramját, míg aggódtam a babám miatt is.

- Hazaviszlek. Mel, szólsz anyunak? – kérdezte a lánytól, de oda sem nézett. Mereven néztem a szemeibe, vártam, hogy megtörik a gyűlölködő tekintetem alatt, viszont nem úgy tűnt, hogy ez bekövetkezne. Megfogta a kezemet, s maga után húzott.

- Valerie, kérlek add meg Justinnak a számod! – kiabált még utánunk, mire aprót bólintottam, de ő már rég nem látta. A srác tovább húzott, arra, amerre én is a kijáratot sejtettem.

- Figyelj, nekem kellett volna tőled egy aláírás, megígértem egy kislánynak – magyaráztam kicsit csüggedtem.

- Tudom, Mel bemondta a színpadon, megkapta az ígért autogramot, s még képet is csináltam vele. Nagyon hálás volt neked.

- Én is köszönöm neked – sóhajtottam megkönnyebbülten. Hálás voltam neki ezért. – De ne hidd, hogy nem tudnálak megfojtani egy kanál vízben. Utálom, ha parancsolgatnak nekem – morogtam. Egy pillanatra megtorpant előttem, lazított a szorításán, majd hátrafordult.

- Idegesítő vagy – jelentette ki, csak úgy mellékesen. Megforgattam a szemeimet, majd a kinyitott ajtón beültem a kocsijába. Lediktáltam a címem, s csendben néztem a tájat, míg haza nem értünk. Nehéz nap volt, de élveztem. Megköszöntem Justinnak a fuvart, lediktáltam neki a számom, s megígértem, hogy elmegyek egy orvoshoz, majd az eredményt közlöm Melanie-val, persze nem szándékoztam ezt betartani. Elakartam felejteni, hogy a terhességem apró kínos percekkel is járhat a továbbiakban. 

1.

1. fejezet

*Valerie*

„Március 10.”

„Rohadtul megijedtem, mikor hátrafordultam. Egy lány dőlt felém, s nem úgy nézett ki, hogy miattam ájult volna el. Így nem tehettem mást, utána kaptam, s a karjaimban tartottam. Ez volt a legkülönösebb érzés, mióta Nadine-t szerettem.” - Justin Bieber

Ritkán éreztem magam felszabadultnak, mindig törődtem a körülöttem lévők érzéseivel, hogy meg ne bántsam őket, s jó volt úgy sétálgatni a családok forgatagában, hogy senki nem panaszkodott rájuk, vagy morgott mellettem, mert nem oda mentem, ahova ő akart. Végigsétáltam, körbe és körbe, a lábaim leszakadtak, de nem érdekelt. A hasamat simogattam, miközben nézelődtem, míg el nem jutottam a nagy színpadhoz. Varázslatos volt maga a vidámpark, amit itt megalkottak nem volt párja az egész világon. Kicsik és nagyok élvezhették, nem az életkor számított, hanem az emberek felfogása. Még én is gyereknek számítottam ezen a helyen. Disneyland elbűvölt, ahogy a rengeteg kislány csillogó tekintete is, akik a színpadot lesték. Leültem én is az egyik sorba, megkértem egy családot, hogy a maguk melletti kimaradt széket tartsák fent nekem, míg elmegyek a mosdóba, ők pedig kedvesek voltak, mert így is tettek.

- Ne haragudj, de megmondanád nekem, hogy ki a fellépő? – kérdeztem mosolyogva a mellettem ülő kislányt. Egy pillanatra zavart láttam az arcán, nem is tudta, hogy mit kérdeztem, majd lassan elmosolyodott, s oldalra biccentette a fejét. Édes tíz éves lehetett, aranyos mosollyal, s gyönyörű csoki barna szemekkel.

- Te nem is tudod? – kérdezte hitetlenkedve. Egyik szemöldökét magasba emelte, de még így is mosolygott. Megráztam a fejem, mert megdöbbentett, hogy a táskájában kezdett kutakodni, miközben motyogott magában, vagy talán nekem, de én nem értettem semmit. – Tessék. – Nyomott a kezembe egy szórólapot. Összeszaladt a homlokomon a bőr, annyira koncentráltam, hogy megértem mi volt ennek a lényege. Nem fogtam fel. – Justin Bieber koncert lesz, kb két perc múlva – közölte velem, de ekkor már tudtam, hiszen láttam a kezemben tartott lapon.

- Miért kaptam a szórólapot? Neked nem kell? – kérdeztem mosolyogva. Ő csak megrántotta a vállát.

- Tudod engem anyu soha nem enged oda aláírásért, gondoltam te… vagyis ha nem nagy kérés… Szóval megkérhetlek, hogy oda mész nekem egy autogramért? – kérdezte. Arca egyre pirosabb lett, míg kezei összevissza jártak maga előtt. Attól féltem, hogy eltalál, s véletlenül megüt.

- Nyugalom, oda megyek, ha még nincs tőle semmid – kuncogtam. Egy pillanat alatt megnyugodott, kifújta a levegőjét, s apró kezeit összefonta a mellkasa előtt.

- Köszönöm – suttogta, majd a színpad felé fordult, mert a mikrofon besípolt, s itt kezdődött el az életem. Ennek a kislánynak a jóvoltából.

A koncert nagyszerű volt. A kislány, akit Zoénak hívtak, egész végig a kezemet szorongatta, s velem együtt ugrált. Milliószor megölelt, s megkért, hogy én is csináljam azt, amit ő, mert a szülei unják ezt az egészet, én pedig elég fiatal vagyok még a szórakozáshoz. Elég okos, s elbűvölő volt ahhoz, hogy megtegyek bármit, amit kért. Így tényleg beálltam a sorba egy aláírásért, s próbálkoztam nem rosszul lenni. Bármennyire is jól tettetem otthon, hogy minden rendben, ez egy órás ugrálás után egyre kevésbé ment, rettenetesen melegem volt, fájt a fejem, szédültem, s a hasam is szúrt. Már majdnem kiálltam a sorból, pedig alig voltak már előttem, mikor a hátam mögött álló lány megfogta a vállam.

- Megbocsáss, de jól vagy? Akaratlanul is észrevettem, hogy előre hátra tántorogsz. Segítsek?

- Nem löktelek meg, ugye? Ha mégis bocsánat, nem akartam, csak tudod, egy kislány megkért, hogy álljak sorba neki, én pedig nem vagyok valami jól. Tényleg sajnálom – sóhajtottam. Ő csak megértően bólintott.

- Segíthetek valamiben? Kérsz egy kis vizet, nem rég vettem, még hideg.

Kedves lány volt, olyan, aki bármikor segített ha látta az embereken az elesettségüket, ezt ránézésre megtudtam állapítani róla. Szimpatikusnak tűnt, pont annyira, hogy elfogadjam a segítségét. Amúgy sem sok választási lehetőségem volt.

- Kérem szépen. – mondtam, de felesleges volt, mert abban a pillanatban már a kezemben is volt a víz, mikor elkezdtem a mondatot. – Figyelj, tudom, hogy idegen vagyok meg minden, de mellém állnál? – kérdeztem lehajtott fejjel. Zavarban voltam. Utáltam idegenektől segítséget kérni, viszont aggódtam magam miatt is. De Zoénak is megígértem valamit, amit beszerettem volna tartani.

- Nincs semmi probléma, szívesen. Úgy is unatkoztam már. Na és hogy hívnak? Engem Melanie-nak, viszont maradjunk csak a Melnél.

- Valerie vagyok – mosolyogtam rá halványan. A vízét jól meghúztam, alig maradt benne egy korty. – Bocsi, veszek neked egy újat. – A kezemben az üveggel szórakoztam, mire felnevetett. Megnyugtatott, hogy e miatt ne aggódjak, de ha rosszabbul vagyok, álljak ki nyugodtan a sorból. – Persze, hogy előbb sorra kerülj? – nevettem. Ő is felnevetett, de abban a pillanatban a kezem után nyúlt, én pedig nem értettem miért teszi ezt. A fejem zúgott, a hasam bukfenceket hányt, az oldalam szúrt. De a legrosszabb a gyomrom közepébe nyilalló éles fájdalom volt. A talpam alatt megingott a talaj, a szemem lecsukódott, s csak arra emlékeztem, hogy egy ember sem áll előttem a sorban.