5.

5. fejezet

*Valerie*

"Március 11."

„Találtam egy olyan embert aki mellettem van és nem kell azon gondolkoznom, hogy mit mondjak neki, hogy ne tűnjek bunkónak. Vele önmagam lehettem, régóta először.” - Justin Bieber

Leültem a kanapéra tisztes távolságra tőle és feszengve néztem rá. Új volt nekem ez a helyzet, hiszen sosem voltam az a lány aki könnyen barátkozik. Igazság szerint barátim se nagyon voltak, csak egy két felszínes ismerős akikkel az iskolában beszélgettem. Komoly arccal nézett engem, mintha megakarna fejteni. Azt hiszem egy kérdőjel voltam számára, úgy ahogy ő is nekem. Nem tudtam hogyan álljak hozzá, mert elmondta ő nem kikezdeni akar velem, de mégis úgy éreztem piszkosak a szándékai. Na meg én titkolóztam előtte, hiszen nem akartam közel engedni magamhoz. Nekem olyan ember kellett akire mindenben számíthatok, s ő nem lehet az. Mert nem olyan.

- Mesélsz magadról? - törte meg a köztünk felálló percekig tartó csendet. Lassan bólintottam egyet és összeszedve a gondolataimat kezdtem neki. De tudtam nem leszek hozzá teljesen őszinte.

- Nem vagyok valami nagy szám, így rövid leszek. Sosem voltam különleges vagy éppen népszerű lány a suliban. Mindig az voltam akit kihasználnak és eltaposnak. Nincsenek igazán barátaim, nem vagyok az a barátkozós típus. De az életem mindig is arról szólt, hogy megfeleljek. Megfeleljek otthon a szüleimnek, így én lettem a szófogadó, visszahúzódó lány. Aki minden kérést teljesít. Aki házimunkát végez, időre otthon van. Az iskolában a tanároknak akartam, így lettem stréber. Mindig is kitűnő tanuló voltam, sosem kaptam még négyest. A tanárok elkezdtek tisztelni és szeretni, így az iskolatársaim meg utálni. Mert mindig velem pedáloztak a tanárok. Én voltam a példa, a minta diák. S ez által szépen lassan én lettem az elnyomott, csendes lány. Akit mindig mindenki bánt. De az az igazság, hogy meguntam azt, hogy mindig én vagyok a felnőttek számára a tökéletes, aki mindig mindent helyesen csinál. Időközben elvesztettem önmagam és boldogtalanná váltam. Hiszen nem nagy buli tök egyedül lenni mindennap - motyogtam halkan és én magam is meglepődtem azon mennyire őszinte voltam, a titkomon kívül mindent elmondtam neki. S ez megrémisztett. Levetkőztem Justin előtt, úgy éreztem magam, mintha teljesen meztelenül állnék előtte. Vártam mikor nevet fel és mondja azt, hogy egy lúzer vagyok és hagyjam békén. De nem ezt tette. Ehelyett közelebb ült és átölelt.

- Egyszer tehetnél valamit magadért, hogy lásd milyen az amikor azért cselekszel, mert te úgy érzed azt jónak. Hogy lásd milyen az amikor te uralod az életed - mondta csendesen és éreztem a leheletét a fülemnél, ahogyan suttogott bele. Mintha egy titkot osztana meg velem.

- Egyszer tettem és mindent elrontottam - motyogtam és próbáltam visszatartani a könnyeimet. Nem kérdezett rá, mert látta rajtam, hogy ez egy fájó pont. Pedig biztos kíváncsi volt, ezért pedig mérhetetlenül hálás voltam.

- Mesélj a volt barátnődről - kértem csendesen és nehezen de kibújtam az öleléséből. Túl intimnek találtam a helyzetet és zavarba ejtett. Hiszen Brandonon kívül még sosem voltam ilyen közel egy fiúhoz sem.

- Nadine utált engem, legszívesebben a pokolra kívánt volna. Az elején megakartam őt szerezni, azt akartam, hogy egy legyen a sok közül. De nehezebbnek tűnt, mint hittem volna és szépen lassan beleszerettem. Nehéz volt a kapcsolatunk, sokat küszködtünk, de ő sosem panaszkodott. Mégis én adtam fel és szakítottam vele - hadarta el, nem zengett ódákat, de én megértettem a lényeget.

- S amikor rád támadtam rá emlékeztettelek - jegyeztem meg, mire halványan elmosolyodott.

- Pontosan. De te más vagy, mint ő. Teljesen más. Te nem utálsz, te félsz. S nem tőlem, valami egészen mástól, amire nem tudok rájönni.

- Talán nem is baj - mondtam és felálltam. - Megmutatod a palotádat?

- Meg - nevetett és kézen fogva körbe vezetett az egész házon, ami hatalmas volt. A mi házunk kétszerese lehetett. Pedig sosem voltam szegény, de ez még nekem is sok volt. Utoljára hagyta a zene szobát. Hangszerekkel volt tele, az egyik sarokban egy füzetet láttam ledobva, közelebb sétáltam hozzá és ahogyan felemeltem rájöttem mi az.

- Szabad? - kérdeztem és a reakcióját lestem. Elgondolkozott a válaszon, de aztán lassan bólintott egyet. Leültem a földre és elkezdtem olvasni a dalszöveg darabokat. Az egyik igazán megtetszett, így bátorkodtam hangosan felolvasni azt miközben végig éreztem magamon az ő tekintetét.

- Kint vagyok a peremen, és a nevemet kiáltom. Akárcsak egy bolond, s majd kiköpöm a tüdőmet. Néha, amikor becsukom a szemem, úgy teszek, mintha jól lennék. De ez sohasem elég. Mert a visszhangom, a visszhangom. Az egyetlen hang, mi visszaválaszol. Az árnyékom, az árnyékom. Az egyetlen barátom - éreztem ahogyan közelebb ült és elvette tőlem a füzetet. Lerakta a földre, aztán mélyen belenézett a szemembe. Ott valami megremegett bennem és megváltozott. Mert áttörtünk egy falat kettőnk között és elindultunk a barátság útján. Hiszen ő nem akkor nyílt meg előttem mikor mesélt az exéről. Hanem akkor mikor elolvastam a dalszöveget. Mert Justin hiába volt körbevéve emberekkel magányos volt akárcsak én. S éppen ugyan úgy egyedül érezte magát, szűksége volt valakire aki fogja a kezét. Szűksége volt rám, nekem pedig ő rá. Ez ilyen egyszerű volt, s nem is kellett túl magyarázni. Nekünk csak kellett egy társ aki nem engedi, hogy a szakadékba zuhanjunk.