7.

Sziasztok!

Rettentően sajnáljuk a kihagyásokat, de el nem tudjátok képzelni milyen fárasztó ez az egész. Magánéleti problémák, iskola, érettségi, barátok, s minden más. Viszont most ráértem, így jöttem. A következő fejezet hétfőn érkezik. Jó olvasást! (:

Vivi&Flóraa

7. fejezet

*Valerie*

„Március 22.”

„Amikor a kezeimbe esett, ott tört össze az életem is. Igazam volt: Justin jobban kedvelte, mint azt ők ketten sejtették. Nekem kellett egyedül megbirkóznom az ellenséggel, ő pedig a karjaimban feküdt, s Justin csókjára várt.” – Melanie Samantha King

Az iskolapadban üldögéltem, épp emelt szintű történelem órán, mikor a telefonom hangosan elkezdett szólni. Felsóhajtottam, elmotyogtam egy elnézés félét a tanárnőnek, kinyomtam a telefont, majd megkértem, hogy engedjen ki, mert fontos hívás. Mivel rólam volt szó, elég jó tanuló vagyok, így csak biccentett egyet és már vissza is tért a tananyaghoz. Gyorsan kisiettem a teremből, mielőtt valaki belém kötött volna, s újrahívtam Justint. Türelmetlenül doboltam a lábammal, a falnak dőlve. Utáltam, hogy kénye kedve szerint keresett az elmúlt két hétben. Ha gondolt egyet felhívott, mindegy milyen időpontban, ha nem ért rá akkor még csak keresni sem tudtam, mert a telefonja ki volt kapcsolva.

- Végre, azt hittem soha nem hívsz vissza – morogta. – Tíz perc és ott vagyok a sulidnál. Most végzel, ugye?

- Justin nem kell furikáznod, haza tudok menni busszal is… - sóhajtottam.

- Melanie találkozni akar veled, ha már én nem vagyok elég – mondta morcosan. Majdnem felnevettem a butaságán, de ma kicsit sem volt jó napom. Elegem volt az órákból, a diákokból, de legfőképpen haza nem akartam menni. Anyám minden egyes percben a nyomomban volt és árgus szemekkel nézte mit csinálok. Furcsának talált mostanában – pedig csak Justinnal barátkoztam – így elkönyvelte, hogy drogozom vagy bármi hülyeséget csinálok. Kár, hogy ezen már túl voltam, de nem akartam még neki elmondani.

- Figyelj, fél óra múlva végzem, ha az úgy jó. De nem vagyok hajlandó elmenni semmi olyan helyre, ahol téged felismerhetnek… Nincs sok kedvem a mai naphoz, Justin.

- Megértettem, fél óra múlva várunk, a programot pedig Mel intézi. Megfelel?

- Tökéletes, na ha nem probléma most már vissza mennék órára.

- Nem szívesen, de megengedem. Okosodj V. – Erre  a megszólításra megforgattam a szemeimet. Hihetetlen volt, hogy Justin Bieber ennyire hétköznapin is tudott viselkedni, de pont ezért bírtam. Kinyomtam a telefont, visszamasíroztam órára, majd húsz perc múlva ki a parkolóba. Nem vártam, hogy tényleg időben oda érnek, hiszen amióta ismerem Justint vagy késett, vagy lemondta. Egyszerűen lehetetlen volt vele bármit is tervezni, de meglepetésemre a fehér terepjáró ott parkolt, s amikor Mel meglátott kipattant a kocsiból. Elmosolyodtam, hiszen annyira felemelő érzés volt látni. Alig ismertem három hete, viszont lenyűgözött. Olyan életvidám volt, pozitívan látott mindent és eldöntötte, hogy segít nekem. Mindent megpróbált, hogy ne érezzem magam egyedül, pedig azt sem tudta mi a bajom. Kérdezgetni sem kérdezgetett, feltétlenül bízott bennem.

- Annyira örülök, hogy itt vagyok! – nevetett, majd a nyakamba ugrott. Felkuncogtam, a napokban elutazott Egyiptomba, fotózásra, így egyedül voltam. – Hallottam Justin sem ért rád, ezért gondoltam, hogy ma ott is aludhatnál nálunk. Legalább anyukád nyugiban hagyna.

- Nyugalom, Melanie.

- Bocsánat csak, hát… - nevetett. Bólintottam, hogy  értem, belé karoltam, majd elindultunk a kocsi felé. Sötétített ablakain nem láttam be, de tudtam, hogy Jus a volánnál vigyorogva néz minket, s azon gondolkozik hogyan érdemelt meg két ilyen remek barátnőt. Én sem tudom. – Igen, én is ezt gondolom.

- Mi? – kérdeztem vissza. Nem értettem mire válaszolt.

- Justin és a gondolataid. Tuti vigyorog – mosolygott rám. - Imád minket, bár talán téged kicsit jobban… - suttogta, bár ezt nem nekem szánta, mégis meghallottam. Felhúzott szemöldökkel néztem rá. Nem érettem. – Hagyd csak. Azt hiszem én sosem leszek elég jó neki. – Rántotta meg a vállát. Még mindig furcsán néztem rá. Én nem tetszem Justinnak, nincs köztünk semmi!

- Nem érted, mi csak barátok vagyunk. Egyáltalán nincs egymáshoz közünk.

- Ha ezt hiszed, elég naiv vagy – mosolygott rám gúnyosan. Ettől a kis gesztustól felfordult a gyomrom. Nem tudtam elhinni, hogy a megismert kedves lány egy pillanat alatt ilyenné tudott változni. A gyomrom bukfenceket vetett, meg kellett szorítanom a kezét, hogy el ne essek. Rám tört a jól ismert szédülés, bár egyáltalán nem érettem miért, hiszen az a tömeg ahol voltam megtartotta a tisztes távolságot. Az egész iskola kint volt a parkolóban, vagy az ablakokban, s minket néztek. Bár ez addig a pillanatig fel sem tűnt. Biztos voltam benne, hogy Melanie-t nézik, mert felismerték, de a megérzéseim párszor csaltak már, hiszen én sem ismertem fel az első találkozásunk során. Mellesleg még csak most fog megjelenni az első címlapfotója. – Jól vagy?

Csak egy bólintásra futotta tőlem, utána teljes erőmből Melbe kapaszkodtam. Alig bírt megtartani, de próbált elvonszolni a kocsiig, viszont mikor megláttam, hogy a sofőr felőli oldalon nyílik az ajtó összecsuklottam…

- Nem vagy normális, Justin! – ordított Mel. Erre a mondatra pattantak ki a szemeim. Kába voltam és ijedt, de tudtam, hogy ismét eljájultam. A kocsiban ültem, Justin elől ült, míg Mel mellettem kuporgott és a hajamat simogatta. – Hála Istennek! Komolyan mondom ha legközelebb elájulsz a kórházba viszlek, az volt a szerencséd, hogy Justin tudta, hogy el kell vinnünk a tömegből. – Intézte felém a szavait, de szemeivel Justint pásztázta. Felsóhajtottam.

- Csak fél perc volt – közölte Justin szárazon, miközben az arcomat fürkészte.

- Fél perc alatt mentettél ki a tömegből? – kérdeztem suttogva. Bólintott.

- Valami Brandon megállított, hogy ő átvesz, de Mel elintézte.

- Brandon? – kérdeztem ijedten. – Mit akart?

- Állította, hogy ő tudja mi a bajod és majd hazavisz. Mi folyik itt Valerie?

- Nem fontos, viszont ha nem bánjátok inkább pihennék egy kicsit.

- Otthon van valaki? – kérdezte Justin. Megráztam a fejem. A húgom a barátnőjénél tölti a hétvégét, míg a szüleim dolgoznak. – Akkor nem alszol otthon.

- Persze, hanem majd nálad. Álmodozz csak! – morogtam. Justinnak elképesztően hajmeresztő ötletei voltak, de a tiltakozásommal nem nagyon törődve indította el a kocsit és vitt el magához. Egész végig duzzogva ültem hátul. Mel meg sem mert szólalni, ő csak bámult ki a fejéből, hol rám, hol barátjára pillantgatva. Elképzelni sem akartam, hogy mi járhatott a fejében. Mikor megérkeztünk Justinhoz ő a saját kocsijával elhajtott, egy ölelés után. Fáradtnak és kimerültnek tűnt. Később kaptam tőle egy SMS-t, hogy ne aggódjak miatta is, muszáj volt hazajönnie és pihennie kicsit, ha beszélni szeretnék vele, holnap találkozhatunk, így élve a felajánlással, elfogadtam.

- Meddig nem beszélsz még velem? – kérdezte Justin, mire megráztam a fejem. Az ágyán ültem, rá se nézve válaszoltam neki. Nem azzal volt a bajom, hogy féltett, hanem a szobafogsággal. Egyedül is ellettem volna; otthon. – V, kérlek – sóhajtotta. – Valerie, megijedtem. Értsd meg, jó? Pár hét alatt ez már a sokadik rosszulléted. Valamivel elő kéne rukkolnod, hogy ne féltselek ennyire. Kedvellek, oké? Szóval megérthetnéd! – A végén már ordított, szem rebbenés nélkül néztem rá. Értettem, de még mennyire. Ha valakit meg lehet kedvelni rövid idő alatt, az Justin Bieber, kár, hogy erről nem tudok senkinek sem beszélni. Egyszerűen csak félek a lesújtó, s vádló tekintetétől… - Valerie! – kiabált rám, mire lehajtottam a fejem, s a takarót bámultam tovább. Nem akartam veszekedni vele, szükségem volt rá a továbbiakban is, viszont féltem, hogy ha kitálalok örökre elveszítem.  Hiszen mindenki oda van érte, bárkit megkaphat. Miért kellenék pont én neki ezek után is? Barátok? Mennek és jönnek… Talán épp ezért kéne beszélgetnem vele, de mire eldöntöttem ezt, Justin már mellettem ült és az arcomat simogatta. Vészesen közel volt az arca, alig mertem felnézni rá, mégis mikor megtettem gyönyörű szemeivel találtam szembe magam. Úgy ragyogtak, mint a csillagok. Azt hiszem akkor érettem meg, hogy ő is ugyanúgy gondolja mint én. Ez a titok dönti el mi lesz velünk. Én  pedig elhatároztam, ameddig lehet megtartom magamnak. Kell a barátsága.