11.

11. fejezet

*Valerie*

„Április 15.”

„Egy szobában voltam Nadine-nal, s Valerie-vel, azt hiszem ilyen mikor a múlt és a jövő találkozik a jelenben: rettenetesen felkavaró.” - Justin Bieber

Nem tudtam felfogni, hogy miért tettem. Fogalmam sem volt róla, hogy miért jöttem el ide. De megtettem és azt hiszem nem bántam meg. Túlságosan kíváncsi voltam arra a lányra, akit Justin szeretett egykor. S nem azért, mert féltékeny voltam, vagy mert szerelmes lettem volna Justinba. Nem, nem azért. Hanem azért, mert láttam, hogyan néztek egymásra a könyves boltban. Először nem akartam elmenni vele, de tudtam, hogy szüksége lesz a támogatásomra. Így elmentem és a szívem szakadt meg mikor sírni láttam őt. Soha sem gondoltam azt, hogy szégyen ha egy férfi sír, mert nem volt az. Tudtam, hogy Justinnak sikerült lezárnia a múltat, de nekem nem. Nem csak a sajátomat, de az övét se. Nem értettem miért adta fel ilyen könnyen, hiszen az elmondása szerint halálosan szerelmes volt a lányba. S most őt idéztem. Ezért miután haza mentem első dolgom volt az, hogy felmentem az internetre és beírtam Nadine nevét a keresőbe. Meglepődtem mikor megláttam, hogy egy kávézóban fog énekelni, de tudtam el kell mennem.

Most pedig itt ültem egy eldugott, csendes kávézóban a sarokban és néztem az egyre növekvő tömeget. Tudtam, hogy előrébb kéne mennem ha látni is szeretnék valamit, de se erőm, se kedvem nem volt hozzá. Így inkább leadtam a rendelésemet és vártam. Vártam arra a lányra aki megváltoztatta a legjobb barátomat. Sokat gondolkoztam azon, hogy Justin mit jelent nekem. De egyszerűen nem tudtam rá jönni, össze voltam zavarodva. De segíteni akartam a barátomnak. Segíteni, hogy boldog legyen, újra. Mert hiába mosolygott a kamerákba, nem volt őszinte. Csak akkor volt igazi szívből jövő a mosolya ha velem volt. Ez pedig megdobogtatta a szívemet. Hiszen alig pár hét telt el és mi mégis közel kerültünk egymáshoz. Ő a titkom őrzője és a támaszom is egyben. Egyszerűen hitet adott nekem.

A tömeg felmorajlott és a színpadnak kialakított elkerített részen megjelent Nadine. A régi fotókon szőke hajában színes csíkok voltak, de ezt már kinőtte. Haja hullámosan hullott a vállára, egy fekete nadrágot és egy sárga rojtos felsőt viselt. Gyönyörű volt és a különleges kisugárzása volt, de én magam se tudnám megmondani mi volt benne az.

Miután köszöntötte a közönséget a zongorista srác egy lágyabb dallamot kezdett el játszani, én pedig érdeklődve figyeltem a dalszöveget. S miután kezdtem felfogni akaratlanul is bűntudatot éreztem.

- I've been weighed down by the silence (Lenyomott a csend) All these words that don't come out, out (Mindazok a szavak, amelyek nem jöttek ki, ki) Been tempted just to write it (Kísértenek, hogy csak írjam le őket) And say i'm sorry without a sound ( És egy hang nélkül mondjam el, hogy sajnálom) - gondolkoznom se kellett, rögtön tudtam, hogy kinek szól ez a dal és azt is, hogy ez őszinte. Annyira egyértelmű volt, hogy Justinnak írta. S azt hiszem a szívem szakadt meg. Biztos voltam benne, hogy Justin ezt még nem hallotta. S lehet, hogy hallania kéne, de nem akartam felszakítani a sebeit. - 'Cause we been drifting of so far (Mert túl messzire sodródtunk) That i don't even know where we are (Hogy már nem is tudom hol vagyunk) But wee can try and we can speak (De megpróbálhatjuk, és beszélhetünk) Before we're lost indefinitely (Mielőtt végtelenül elveszünk) - nem tudtam miért de sírni kezdtem. Azt hiszem meghatott a dal. Az, hogy valakik így szerették egymást. A reménytelenséget olvastam ki a szemeiből és láttam, hogy nem sok kell neki és elsírja magát. Egy pillanatra rám pillantott és én tudtam, hogy felismert. De nem zavarta hiszen a dalt ugyan úgy folytatta, mintha mi sem történt volna. - If we're not stupid (Ha nem vagyunk ostobák) We'll both hold on for dear love (Ragaszkodunk a drága szerelemhez) Find our way through this (Rálelnénk utunkra, ezen keresztül) It's not worth just giving up (Nem éri meg csak úgy feladni) 'Cause I've got some fire left in me (Mert maradt még bennem némi tűz) And I don't see us ending this way (És nem látom, hogy így érnénk véget) If we're not stupid (Ha nem vagyunk ostobák) We'll both hold on for dear love, love (Mindketten kitartunk a drága szerelemért, szerelemért)

Nadine-nak gyönyörű hangja volt, mégsem figyeltem oda a többi dalára. Képtelen voltam, hiszen ez az egy túlságosan felzaklatott. A koncert vége után zúgott a fülem, szédültem és izzadtam. De nem foglalkoztam vele, egyszerűen csak törtem magamnak az utat, hogy beszélhessek vele. Muszáj volt.

Mikor oda értem hozzá, rám nézett és egy nagyot sóhajtott. Intett, hogy kövessem és a személyzeti öltözőhöz vezetett. Ott megállt velem szemben és várt. Bágyún néztem rá, de összeszedtem magam és bele kezdtem az értelmetlen beszédembe.

- Igazság szerint azt se tudom, hogy tudod e ki vagyok. De ez most nem lényeg, egyszerűen csak el kell mondanom, hogy sajnálom. Sajnálom, mert eddig csak azt tudtam, hogy őt viselte meg a szakítás, hogy szenved. De tévedtem. Viszont nekem ő fontosabb és védeni akarom. De ezt nem is tudom miért mondtam és azt se, hogy miért is vagyok én itt - hebegtem - habogtam össze vissza és vártam mikor küld el melegebb éghajlatokra. De nem ezt tette és ezzel meglepett. Hiszen Justin hevesnek írta le a lányt, de ehelyett csak egy fáradt mosolyt varázsolt az arcára.

- Láttalak a múlt héten, szóval emlékszem rád. Ő szakított velem, így nincs mitől tartanod. Boldogok lehettek együtt - nézett rám keményen és a színpadon látott kedves lánynak nyoma veszett. Elszorult a torkom és hatalmas erőfeszítések hatására tudtam csak megszólalni.

- Mi nem... - kezdtem a mentegetőzésbe de rájöttem, hogy felesleges. - A legjobb barátom! S nem akarom elveszíteni és szar azt látni, hogy minden nap fájdalom van a szemeiben és sokszor csak ül és gondolkozik. Néha olyan, mint egy élőhalott. Pedig hónapok teltek el a szakításotok óta - ráztam meg a fejemet kissé idegesen. Éreztem, hogy a vér az ereimbe szökik.

- Figyelj, én végeztem Justinnal. Örökre egy részem marad, de már vége. Lehet, hogy nem jártok, de egy olyan kapocs van köztetek ami köztem és közte soha sem volt meg. Tudod Leila elejtett egy két mondatot rólatok, s tudom, hogy Justin ölni is képes lenne érted - fejezte be és neki dőlt az egyik szekrénynek fürkészve nézett én pedig azon agyaltam mit is mondhatnék neki. Nem tudtam. Tényleg nem.

- Most már értem, hogy miért szeretett beléd - jegyeztem meg halkan, de abban a pillanatban éreztem, hogy a térdem összecsuklik és a földön kötök ki. Nem vesztettem el az eszméletemet, de remegtem és képtelen voltam mozdulni. Csak az erős fájdalomra tudtam gondolni amit a hasam okozott. Olyan mélyen nyilallt bele, míg még soha.

- Jézusom - hallottam meg egy sikolyt aztán láttam, hogy Nadine kiszalad, s a telefonjával ér vissza. - Hívták a mentőket, s most olyat fogok tenni érted amit már régóta nem tettem meg.

- Mi? - nyögtem ki halkan de rám se figyelve emelte a füléhez a telefont.

- Justin! Jó ez most nem fontos. Hallgass már végig! - hadart idegesen és láttam rajta, hogy legszívesebben üvöltözne. – Valerie-ról van szó! Mi? Nem, de hogy is. Justin velem van és... összeesett. Hívtam a mentőket de szüksége lesz rád. Öhm, oké értem. Nem szólhatnak a szüleinek a kórházban. Megjegyeztem, de miért? Oké, értem. Siess!

- Köszönöm - suttogtam miután letette a telefont és lehunytam a szememet, s vártam. De aztán tompaságot éreztem és elaludtam.

10.

10. fejezet

*Valerie*

„Április 9.”

„Ott volt velem. Most rajtam volt a sor. Bár még mindig alig hittem el amit mondott. „- Justin Bieber

 Miután kiléptünk a könyves boltból önkéntelenül kulcsoltam össze a kezünket. Valami akkor összetört Justinban. Láttam rajta, s zavart a tehetetlenség. Érdekelt mi történt közte és a szőke lány között, de nem akartam semmit sem erőltetni. Bár önző módon örültem annak, hogy nem békültek ki. Mert tudtam, hogy így tovább lesz a barátom, s mellettem lesz. Szükségem volt Justin barátságára. Hiszen az elmúlt hetekben elkezdett körülötte forogni a világom. Nem volt nekem senki csak ő. De mardosott a bűntudat, hogy nem voltam hozzá teljesen őszinte. De tudtam lassan készen állok rá, hogy megosszam vele a valódi énemet.

Miközben vezetett csendben ültünk egymás mellett, mindketten a gondolatainkba voltunk merülve. Sejtettem, hogy Nadine-ra gondolt. De nem hibáztathattam ezért, a lány csodaszép volt, s Justin még a mai napig szerette őt. Bár nekem ez reménytelenül fájt, mégsem értettem az okát. Hiszen mi csak barátok voltunk. Justin egy dombon állt meg ahonnan gyönyörű kilátást nyílt a városra. A lassan lemenő nap beragyogta rózsaszín árnyalatával. Nem lehetett hallani az autók zaját, olyan békés volt minden.

- Justin... Ez elképesztő! - néztem a fiúra aki maga elé meredt. Félő volt, hogy nem is vett levegőt.

- Lezárta. Megtette azt amire én gyáva módon képtelen voltam - hadarta, s nem foglalkozva szemeiből elő törő könnyeivel, felült a motorháztetőre. Mindig is becsültem azokat a férfiakat akik nyíltan felvállalták érzésüket. Leültem mellé és nyugtatólak megfogtam a kezét.

 A támasza akartam lenni. Az akartam lenni, mint ő nekem. A legjobb barátja és a bizalmasa.

- Justin, találsz majd valakit akivel újra önmagad lehetsz, s tiszta szívedből szerethetsz - mondtam, s mélyen a csillogó barna szempárba néztem. Akkor és ott valami megremegett bennem. Összezavarodtam és nem tudtam mi történik velem. Új és ismeretlen érzés költözött a lelkembe.

- Lehet, hogy már találtam valakit - suttogta halkan, s lassan szemeit ajkaimra vezette. Abban a pillanatban bármit megtettem volna a csókjáért. De mégsem bírtam rá magam. Rettegtem, hogy elronthatja a kapcsolatunkat. Neki is valami hasonló járhatott a fejében, mert hátrébb araszolt, így ismét nagyobb lett köztünk a távolság. Rettegtem, hogy ez a kapcsolatunkra is igaz lesz, így gondolkozás nélkül kezdtem el beszélni hozzá. Nem gondolva a következményekre.

- Justin, én nem voltam hozzád teljesen őszinte - mondtam lassan, tagolva és közben egyre szaporábban vettem a levegőt. - Az utóbbi pár hétben megváltozott az életem, mielőtt megismertelek volna. Emlékszel mikor a suli parkolójában rosszul lettem és egy Brandon nevű srác azt mondta tudja mi a bajom?

- Igen, de Valerie összezavarsz - nézett rám kétségbeesetten. Én pedig eldöntöttem, ma minden kiderül. Az is, hogy mennyire erős a barátságunk.

- Justin én... Az a helyzet, hogy. Az történt, hogy én - mondtam össze vissza és egy mély levegőt véve folytattam. - Három hónapos terhes vagyok, Justin.

- Te most csak viccelsz? - kérdezte kábultan.

 Válasz gyanánt megráztam a fejemet, és idegesen vártam mi lesz a reakciója.

- A szüleid tudják? - kérdezte és ösztönösen karolt át.

- Nem, csak te és Brandon viszont rá nem számíthatok. Rád pedig... - néztem rá kíváncsian.

- Rám mindig. Bármikor. Én mindig ott leszek ha szükséged van rám - suttogta, s óvatosan hasamra csúsztatta bal kezét, s gyengéden simogatni kezdte azt. Szemeim égtek a könnyektől, s a szívem tele volt hálával és szeretettel. De közben felakartam gyulladni a közelségétől.

- Köszönöm, hogy vagy nekem - szipogtam. Minden embernek azt kívántam, hogy legyen egy olyan ember az életében aki ennyire szereti őt. Aki vele van a legrosszabb pillanatokban. Mindenki megérdemelt volna egy saját Justint.

9.

9. fejezet

*Valerie*

„Április 9.”

„Szerettem, mindig is, de be kellett látnom, hogy a mi történetünk úgy volt tökéletes, ahogy a könyvében elmesélte nekem.” - Justin Bieber

Idegesen cikázott a tekintetem Justin és a könyvesbolt között. A kocsiban ültünk, s próbáltam rávenni magam, hogy kiszálljak. Nem volt se merszem végignézni Justin szenvedését, se szembeszállni Nadine-nal, azzal az emberrel, aki boldoggá tette őt. Mert be kellett vallanom, én itt voltam neki, s fordítva is igaz volt mindez, de a mi kapcsolatunk csak baráti volt, s féltem, hogy ha jön valaki, akit megszeret, én már nem kellek neki. Fontos volt a számomra, nem akartam elveszíteni, még ha önös érdekek is hajtottak, gyenge pillanataiban.

- Mehetünk? – Nézett rám Justin nagy szemekkel. Én pedig meg sem bírtam szólalni, de tudtam, hogy most nekem kell őt bátorítanom. Ha mégis vele akarna lenni, támogatnom kell. Mindegy, hogy utána elveszíthetem.  Ezért vitt rá a lélek, hogy egy bólintást kicsikarjak a testemből. Muszáj volt. Amint Justin meglátta a helyeslő válaszom, elmosolyodott, s kipattant a kocsiból. Én is összeszedtem magam, kiszálltam, majd belé karolva tolakodtunk be a tömegbe. A könyvesboltban sem voltak kevesebben, mint kint, de ott legalább el lehetett férni, így nem kellett aggódnom a rosszulléteim miatt.

- Azt hiszem én körül nézek, jössz? – kérdeztem, de ő csak előre nézett. A terem közepén egy szőke hajú lány ült, miközben Leila és egy másik lány körbevette. Justin megfogta a kezemet, megszorította, majd az egyik falhoz húzott, pont úgy, hogy mind a két fél láthassa egymást. Elég jól csinálta, ezt be kellett látnom, talán a sztárélet hátulütője a bujkálás, de én nem szoktam meg, így az előttem kihelyezett emelvényről levettem egy szimpatikus borítójú könyvet, s azt kezdtem el nézegetni. Tüzetesebb olvasgatás után rájöttem, hogy az egyik kedvenc íróm legújabb kötetét sikerült megkaparintanom. Elmosolyodtam, majd idegesen felnéztem a barátomra, aki még mindig merev testtartással állt mellettem, s a kezemet szorongatta. Felsóhajtottam.  – Justin, figyelj rám egy picit. Ha szereted akkor ne engedd el. Ha fontos számodra szerezd vissza! Mindegy hogyan… - suttogtam magam elé. Fájtak ezek a szavak. Rettegtem ezektől a mondatoktól, de nem tehettem mást. Fontos volt a számomra, s ha őt Nadine teszi boldoggá félre állok.

- Ide jön… - motyogta. Éreztem a feszültségét.

- Zárd le – suttogtam a fülébe, miközben megöleltem. Ez volt az a mondat, ami engem is meglepett, de a szívemből jött. Azt akartam, hogy lezárja. Mindennél jobban. Nem akartam, hogy többet szenvedjen miatta. Elhúzódtam tőle, majd sarkon fordultam és elballagtam a könyvek irányába. Semmi keresnivalót nem éreztem Justin mellett abban a pillanatban.

*Nadine*

Ott ültem a könyvesboltban az asztal mögött és hitetlenkedve néztem az embereket, akik csak miattam jöttek oda el. Két hete jelent meg az első könyvem, amit a volt barátomnak írtam. Leírtam a megismerkedésünket, a kapcsolatunk első szárnycsapásait. Viszont akkor még nem tudtam, hogy el fog hagyni. Két hónap telt el, nekem viszont még mindig fájt. De megértettem Justint, túl sokat voltunk távol egymástól. Leila letett elém egy pohár kávét, én pedig hálásan rámosolyogtam a lányra. Kay sétált oda hozzám idegesen, kérdőn ránéztem.

- Eljött, itt van és nem egyedül... - motyogta dühösen.

- Ki van itt? - kérdezte Leila, de Kay nem tudott válaszolni, mert megelőztem.

- Justin - a falnál állt és engem nézett. Mellette egy barna hajú lány, aki szégyenlősen nézett körbe és szorosan fogta a kezében tartott Sparks könyvet.

- Valerie - bólintott Leila. Szóval ismerte a lányt. - Csak barátok.

- Hát persze... - morgott legjobb barátnőm. Nem gondolkoztam, csak felálltam és elindultam felé. Tisztán láttam a szomorúságot rajta. Amikor észrevették, hogy közeledem a barna hajú lány megszorította a kezét és valamit a fülébe suttogott. Aztán arrébb sétált. Justin még mindig a lány után nézett, de tudtam, hogy tényleg nincs köztük semmi. Láttam ahogyan rá nézett, fontos volt neki. De nem szerelemet láttam a barna tekintetben.

- Szia - suttogtam halkan, mire ő rám kapta a tekintetét és egy halvány mosolyt varázsolt az arcára. Hihetetlennek tartottam, hogy ő szakított, mégis én voltam az erősebb. Ott álltunk egymással szemben néma csendben. Annyi mindent akartam neki mondani. Elmondani, hogy fáj amit tett velem. Hogy haragszom rá, mert szeretem és vele akarok lenni. A képébe ordítani azt, hogy önző disznó, mert nem törődött velem és ide meri tolni a képét. Meg akartam kérdezni tőle azt, hogy miért jött el. Hogy mit akar tőlem. De egy hang se jött ki a torkomból. Lefagytam a közelségétől. Nem tudtam mi tévő legyek.

- Sajnálom - törte meg ő a csendet. Rákaptam a tekintetemet és könnyeket láttam csillogni szemeiben. Sajnáltam, hogy így lett vége a kapcsolatunknak. Megérdemeltünk volna egy happy endet. De a kezdet is nehéz volt, így a vége is.

- Tudom, de harcolhattál volna értünk, Justin. Megérdemeltem volna - suttogtam és sűrűn felfelé pislogtam, hogy ne sírjam el magam. Közelebb lépett és szorosan a karjaiba vont.

- Szeretlek - mondta lágyan. Rájöttem, hogy miért jött el. Leakarta zárni a múltat, hogy valaki mással újra kezdje. Talán pont ezzel a lánnyal, akit elhozott magával. Óvatosan elengedett és oda sétált a lányhoz. Aztán együtt kiléptek az ajtón.

- Örökre - suttogtam a hátának. Tudtam, hogy lehetek még boldog. De senkit se fogok úgy szeretni, mint őt. Viszont tisztában voltam azzal, hogy ez így jó. Mert tudtam, hogy neki így lesz a legjobb. Túl sokat voltunk távol egymástól. Boldogok leszünk mindketten, csak nem együtt. A mi könyvünk így teljes egészében véget ért, mindörökre.