16. fejezet
*Valerie*
„Április 29.”
„Életemben először néztem máshogy Valerie-re. Annyira tiszta és
gyönyörű volt. Sosem voltam az a monogám típus, de ahogyan most láttam, a
mosolygós lányt, egyre csak az járt a fejemben, hogy azt akarom, legyen az
enyém. Nem szerettem volna, hogy Bieber vagy bárki más elvegye tőlem. Csak egy
baj volt, hogy terhes volt. Az én gyerekemmel." – Brandon Mead
Brandon eljött értem, fehér ingben és farmerban volt, bárki bármit mond
hihetetlenül jól nézett ki. Letörhetetlen vigyorral intett, hogy szálljak be a
kocsijába. Úgy éreztem nem biztos, hogy egy családi össze jövetelre vagyok
való, hiszen egy farmer rövidnadrág, egy bő fehér ing és tornacipő volt rajtam.
- Megfelelő
vagyok így? – kérdeztem halkan, Brandon pedig felnevetett. Nem értettem mi
mulatságos van ebben.
- Nem
bálba megyünk, csak egy kerti partira – kacsintott rám, aztán indított.
Nem jártam még Brandonéknál, de tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy
gazdagok voltak. A hatalmas fehér verandás ház eszméletlen volt és kissé túlzó.
Rengeteg kocsi parkolt előtte. Brandon kézen fogott, amitől zavarba jöttem és
azt hittem rögtön elájulok és a kertbe vitt. Koktél ruhás nők és kiöltözött
férfiak, tényleg alul öltözött voltam, de azt hiszem akkor az volt a legkisebb
problémám. Mindenki, de tényleg mindenki minket bámult. Remegtem, el akartam
futni. Mindig is utáltam, ha engem néznek az emberek. Brandont szórakoztatta a
kialakult helyzet, nem foglalkozva senkivel és semmivel, kezdett el húzni két
feszült emberhez. Jól sejtettem, hogy a szülei voltak azok. Édesanyja próbált
mosolyt erőltetni az arcára, de nem ment neki. Szőke haját szoros kontyba
fogta, s egy vissza fogott arany ruhát viselt. Apja ősz hajjal, szigorú
tekintettel méregetett minket. Szürke öltönyében úgy hittem most melege van,
vagy csak ideges volt, mert a feje elkezdett vörösödni. Nevetséges volt az
egész helyzet. Brandon haza hozott, engem. Pont engem! Valami rossz vicc
lehetetett az egész.
- Anya,
apa – kezdte színpadiasan Brandon, s nem foglalkozott azzal, hogy mindenki rá
figyel, tolt kissé előrébb. – Szeretném nektek bemutatni a barátnőmet,
Valerie-t.
- Midet?
– kérdezte az apja és alaposabban is végig mért. – Miről beszélsz fiam? Neked
soha a büdös életben nem volt hosszú kapcsolatod. Képtelen vagy rá.
- Hát
pedig, V-vel hónapok óta találkozgatunk – mondta és átkarolta a vállamat.
Kicsit örültem ennek a tettének, mert így legalább volt valakire támaszkodnom.
Rosszul voltam és feszélyezve éreztem magamat.
- Nos,
üdvözlünk nálunk Valerie – mondta az édesanyja és én éreztem a hangján, hogy
próbál kedves lenni.
Egész délután az árnyékban ültem az asztalunknál, el sem mozdultam
onnan, nem beszélgettem senkivel, csal ültem és néztem a tömeget. Brandon
olykor oda jött hozzám, megölelni, hogy az emberek lássák, összetartozunk. De
ennél nagyobb hülyeséget nem tudtam volna elképzelni. Pont én és ő. De valami
kezdett megváltozni bennem, a róla kialakult képem megváltozott. Annyira más
volt, ahogyan a nagymamájával beszélt, látszott rajta, hogy szereti. Vagy éppen
a húgával és a kisebb rokonokkal bolondozott. Más srác lett a szemembe, de nem
tudtam elfelejteni azt, hogy mit tett velem. Így kételyekkel küszködtem egész
nap.
- Táncolsz
velem? – éreztem a leheletét a nyakamon, ahogyan oda hajolt. Kellemes illata
volt, nehezen ismertem be. Felnéztem rá és a kék szemek csak úgy ragyogtak.
- Muszáj?
– kérdeztem, s nem tudom miért, de muszáj volt nekem is mosolyognom.
- Hát
persze! – vigyorgott és meg se várva a válaszomat felhúzott. Élő zenére
táncoltunk, a zenekar most egy lassabb dallamot kezdett eljátszani, az
énekesnőnek pedig olyan hangja volt akár egy angyalnak. Brand szorosan átölelt,
egy papír sem fért el volna köztünk. Egymást ölelve lépegettünk jobbra, balra.
Ez volt a mi táncunk. De hát abban a pillanatban egyikünket se érdekelte. Úgy
éreztem az egész világ megfordul. Mi csak táncoltunk, s táncoltunk. Egy vagy
ezer dalt táncoltunk át, nem tudom. Elvesztettem az idő érzékemet.
- El
kell mennem a mosdóba – mondtam és bocsánat kérően mosolyogtam rá. Eligazított,
hogy hol találom én pedig utamra indultam.
A mosdó előtt megálltam, mert a nevemet hallottam.
- A
fiad szerelmes – hallottam egy idegen női hangot.
- Hogy
mondhatsz ilyet? – kérdezte egy másik hang, ez egyértelműen Brandon anyjának a
hangja volt.
- Nem
láttad, hogy nézett rá? Katherine a fiad életében először szerelmes, ez szép
dolog.
- De…
Ezt nem engedhetem – sóhajtott fáradtan az anyja. – Ha Richard ezt megtudja, kiakad,
hiszen mindent eltervezett.
- Sajnálom
– mondta a másik nő. Nem mentem be a mosdóba, inkább kimentem a verandára és
leültem az ott álló hintaágyra.
A telefonomat megnézve megdöbbenten azon, hogy mennyi nem fogadott
hívásom és SMS volt. Éppen el akartam olvasni az egyik üzenetet, amikor
elkezdett rezegni a kezemben a mobil. Félve néztem a megjelenő nevet. Hogyan
tudnék vele beszélni, amikor ennyire össze voltam zavarodva? Hiszen annyi fura
dolog történt velem a mai napon. Hagytam, hogy abba hagyja a rezgést, de pár
másodperccel később újra kezdte. Felsóhajtottam és megnyomtam a fogadás gombot.
- Na,
végre! – hallottam az ingerült hangot a vonal túlsó végén, én pedig elszégyelltem
magamat. – Jól vagy?
- Jól
– mondtam csendesen.
- Hol
vagy? – jött a következő kérdés.
- Ott
ahol Leila mondta.
- Te
teljesen megőrültél? Tényleg annál a taplónál vagy? Hogy merészeltél ilyet
tenni velem? Hm? Hogy volt bőr a képeden ezt tenni velem az éjszaka után? Miért
játszol velem? – A végén már üvöltött, én pedig örök életemben utáltam, ha
kiabálnak velem. Éreztem, hogy nem bírom tovább. Fájt, annyi minden fájt.
- Fogd
be! – mondtam a kelleténél kicsit hangosabban. – Nem kötelességem beszámolni
neked arról, hogy hol és kivel vagyok. Justin nem én játszom veled, hanem te
velem. Azóta ezt teszed, hogy megismertél.
- De
miért pont vele? Hát nem bántott eleget? – kérdezte kétségbeesetten. Nem
érdekelt, nem akartam megtörni.
- Ő
a gyerekem apja és nem te – tudtam, hogy ez kegyetlen volt, de nem érdekelt.
Meguntam, hogy játékszer legyek. – Szia Justin.
Miután letettem, elszállt belőlem minden erő és elkezdtem remegni.
Ijesztő volt az egész szituáció.
- Jól
vagy? – hallottam meg Brandon hangját, hátra fordultam és ott állt az ajtóban,
szomorú mosollyal az arcán.
- Hallottad?
– kérdeztem halkan, mire lassan bólintott.
- Mindegy,
nem akarok ezzel most foglalkozni – mondtam és inkább néztem, ahogyan lemegy a
nap. Nyálas szituáció volt, ott ültünk egymás mellett csendben és mindketten az
eget kémleltük.
- Valerie
– kezdte halkan, mire rákaptam a tekintetemet. Nem volt az arcán a szokásos
vigyor, komoly és talán zavarban is volt.
- Hm?
- Sajnálom,
mindent sajnálok. Azt, ahogyan reagáltam a hírre, ahogyan utána viselkedtem
veled. Igazán szemét voltam – mondta és egy pillanatra lenézett a földre. Aztán
egy sóhaj kíséretében folytatta. – Meg tudsz nekem bocsájtani?
- Azt
hiszem, hogy igen – mondtam pár perc gondolkodás után. Annyi sebet ejtett
rajtam, de ma mellettem volt és kedves is volt. Megismerhettem egy új arcát.
- Szóval,
ha most azt kérdezném, hogy megcsókolhatlak e, felpofoznál? – kérdezte, mire
felnevettem, de válaszul csak megráztam a fejemet. – Akkor megcsókolhatlak?
Néztem a kék szemeit, s magam se tudtam, hogy mi tévő legyek. Fura mód
vágytam a csókjára, ezért csak lassan bólintottam egyet és vártam. S hogy mire
vártam? A csókra, ami nem sokkal később meg is érkezett. Annyira más volt, mint
Justinnal, de jó volt. Puha és édes. Tapogatózó. Aztán elhajolt és mélyen a
szemembe nézett, kereste a szavakat, de inkább megrázta a fejét. Ennek pedig
örültem, nem illetek volna oda a szavak. Még egyszer megcsókolt, ami annyira
más volt, sokkal felszabadultabb és szenvedélyesebb. Szép pillanat volt ez, de
a csókjától még jobban összezavarodtam. Hiszen az lett volna a helyes, ha vele
nevelem fel a születendő gyermekünket, mert a hasamba növekedő pici belőle és
belőlem volt. Ő kettőnk egyvelege. Egy kis csoda.