7.

Sziasztok!

Rettentően sajnáljuk a kihagyásokat, de el nem tudjátok képzelni milyen fárasztó ez az egész. Magánéleti problémák, iskola, érettségi, barátok, s minden más. Viszont most ráértem, így jöttem. A következő fejezet hétfőn érkezik. Jó olvasást! (:

Vivi&Flóraa

7. fejezet

*Valerie*

„Március 22.”

„Amikor a kezeimbe esett, ott tört össze az életem is. Igazam volt: Justin jobban kedvelte, mint azt ők ketten sejtették. Nekem kellett egyedül megbirkóznom az ellenséggel, ő pedig a karjaimban feküdt, s Justin csókjára várt.” – Melanie Samantha King

Az iskolapadban üldögéltem, épp emelt szintű történelem órán, mikor a telefonom hangosan elkezdett szólni. Felsóhajtottam, elmotyogtam egy elnézés félét a tanárnőnek, kinyomtam a telefont, majd megkértem, hogy engedjen ki, mert fontos hívás. Mivel rólam volt szó, elég jó tanuló vagyok, így csak biccentett egyet és már vissza is tért a tananyaghoz. Gyorsan kisiettem a teremből, mielőtt valaki belém kötött volna, s újrahívtam Justint. Türelmetlenül doboltam a lábammal, a falnak dőlve. Utáltam, hogy kénye kedve szerint keresett az elmúlt két hétben. Ha gondolt egyet felhívott, mindegy milyen időpontban, ha nem ért rá akkor még csak keresni sem tudtam, mert a telefonja ki volt kapcsolva.

- Végre, azt hittem soha nem hívsz vissza – morogta. – Tíz perc és ott vagyok a sulidnál. Most végzel, ugye?

- Justin nem kell furikáznod, haza tudok menni busszal is… - sóhajtottam.

- Melanie találkozni akar veled, ha már én nem vagyok elég – mondta morcosan. Majdnem felnevettem a butaságán, de ma kicsit sem volt jó napom. Elegem volt az órákból, a diákokból, de legfőképpen haza nem akartam menni. Anyám minden egyes percben a nyomomban volt és árgus szemekkel nézte mit csinálok. Furcsának talált mostanában – pedig csak Justinnal barátkoztam – így elkönyvelte, hogy drogozom vagy bármi hülyeséget csinálok. Kár, hogy ezen már túl voltam, de nem akartam még neki elmondani.

- Figyelj, fél óra múlva végzem, ha az úgy jó. De nem vagyok hajlandó elmenni semmi olyan helyre, ahol téged felismerhetnek… Nincs sok kedvem a mai naphoz, Justin.

- Megértettem, fél óra múlva várunk, a programot pedig Mel intézi. Megfelel?

- Tökéletes, na ha nem probléma most már vissza mennék órára.

- Nem szívesen, de megengedem. Okosodj V. – Erre  a megszólításra megforgattam a szemeimet. Hihetetlen volt, hogy Justin Bieber ennyire hétköznapin is tudott viselkedni, de pont ezért bírtam. Kinyomtam a telefont, visszamasíroztam órára, majd húsz perc múlva ki a parkolóba. Nem vártam, hogy tényleg időben oda érnek, hiszen amióta ismerem Justint vagy késett, vagy lemondta. Egyszerűen lehetetlen volt vele bármit is tervezni, de meglepetésemre a fehér terepjáró ott parkolt, s amikor Mel meglátott kipattant a kocsiból. Elmosolyodtam, hiszen annyira felemelő érzés volt látni. Alig ismertem három hete, viszont lenyűgözött. Olyan életvidám volt, pozitívan látott mindent és eldöntötte, hogy segít nekem. Mindent megpróbált, hogy ne érezzem magam egyedül, pedig azt sem tudta mi a bajom. Kérdezgetni sem kérdezgetett, feltétlenül bízott bennem.

- Annyira örülök, hogy itt vagyok! – nevetett, majd a nyakamba ugrott. Felkuncogtam, a napokban elutazott Egyiptomba, fotózásra, így egyedül voltam. – Hallottam Justin sem ért rád, ezért gondoltam, hogy ma ott is aludhatnál nálunk. Legalább anyukád nyugiban hagyna.

- Nyugalom, Melanie.

- Bocsánat csak, hát… - nevetett. Bólintottam, hogy  értem, belé karoltam, majd elindultunk a kocsi felé. Sötétített ablakain nem láttam be, de tudtam, hogy Jus a volánnál vigyorogva néz minket, s azon gondolkozik hogyan érdemelt meg két ilyen remek barátnőt. Én sem tudom. – Igen, én is ezt gondolom.

- Mi? – kérdeztem vissza. Nem értettem mire válaszolt.

- Justin és a gondolataid. Tuti vigyorog – mosolygott rám. - Imád minket, bár talán téged kicsit jobban… - suttogta, bár ezt nem nekem szánta, mégis meghallottam. Felhúzott szemöldökkel néztem rá. Nem érettem. – Hagyd csak. Azt hiszem én sosem leszek elég jó neki. – Rántotta meg a vállát. Még mindig furcsán néztem rá. Én nem tetszem Justinnak, nincs köztünk semmi!

- Nem érted, mi csak barátok vagyunk. Egyáltalán nincs egymáshoz közünk.

- Ha ezt hiszed, elég naiv vagy – mosolygott rám gúnyosan. Ettől a kis gesztustól felfordult a gyomrom. Nem tudtam elhinni, hogy a megismert kedves lány egy pillanat alatt ilyenné tudott változni. A gyomrom bukfenceket vetett, meg kellett szorítanom a kezét, hogy el ne essek. Rám tört a jól ismert szédülés, bár egyáltalán nem érettem miért, hiszen az a tömeg ahol voltam megtartotta a tisztes távolságot. Az egész iskola kint volt a parkolóban, vagy az ablakokban, s minket néztek. Bár ez addig a pillanatig fel sem tűnt. Biztos voltam benne, hogy Melanie-t nézik, mert felismerték, de a megérzéseim párszor csaltak már, hiszen én sem ismertem fel az első találkozásunk során. Mellesleg még csak most fog megjelenni az első címlapfotója. – Jól vagy?

Csak egy bólintásra futotta tőlem, utána teljes erőmből Melbe kapaszkodtam. Alig bírt megtartani, de próbált elvonszolni a kocsiig, viszont mikor megláttam, hogy a sofőr felőli oldalon nyílik az ajtó összecsuklottam…

- Nem vagy normális, Justin! – ordított Mel. Erre a mondatra pattantak ki a szemeim. Kába voltam és ijedt, de tudtam, hogy ismét eljájultam. A kocsiban ültem, Justin elől ült, míg Mel mellettem kuporgott és a hajamat simogatta. – Hála Istennek! Komolyan mondom ha legközelebb elájulsz a kórházba viszlek, az volt a szerencséd, hogy Justin tudta, hogy el kell vinnünk a tömegből. – Intézte felém a szavait, de szemeivel Justint pásztázta. Felsóhajtottam.

- Csak fél perc volt – közölte Justin szárazon, miközben az arcomat fürkészte.

- Fél perc alatt mentettél ki a tömegből? – kérdeztem suttogva. Bólintott.

- Valami Brandon megállított, hogy ő átvesz, de Mel elintézte.

- Brandon? – kérdeztem ijedten. – Mit akart?

- Állította, hogy ő tudja mi a bajod és majd hazavisz. Mi folyik itt Valerie?

- Nem fontos, viszont ha nem bánjátok inkább pihennék egy kicsit.

- Otthon van valaki? – kérdezte Justin. Megráztam a fejem. A húgom a barátnőjénél tölti a hétvégét, míg a szüleim dolgoznak. – Akkor nem alszol otthon.

- Persze, hanem majd nálad. Álmodozz csak! – morogtam. Justinnak elképesztően hajmeresztő ötletei voltak, de a tiltakozásommal nem nagyon törődve indította el a kocsit és vitt el magához. Egész végig duzzogva ültem hátul. Mel meg sem mert szólalni, ő csak bámult ki a fejéből, hol rám, hol barátjára pillantgatva. Elképzelni sem akartam, hogy mi járhatott a fejében. Mikor megérkeztünk Justinhoz ő a saját kocsijával elhajtott, egy ölelés után. Fáradtnak és kimerültnek tűnt. Később kaptam tőle egy SMS-t, hogy ne aggódjak miatta is, muszáj volt hazajönnie és pihennie kicsit, ha beszélni szeretnék vele, holnap találkozhatunk, így élve a felajánlással, elfogadtam.

- Meddig nem beszélsz még velem? – kérdezte Justin, mire megráztam a fejem. Az ágyán ültem, rá se nézve válaszoltam neki. Nem azzal volt a bajom, hogy féltett, hanem a szobafogsággal. Egyedül is ellettem volna; otthon. – V, kérlek – sóhajtotta. – Valerie, megijedtem. Értsd meg, jó? Pár hét alatt ez már a sokadik rosszulléted. Valamivel elő kéne rukkolnod, hogy ne féltselek ennyire. Kedvellek, oké? Szóval megérthetnéd! – A végén már ordított, szem rebbenés nélkül néztem rá. Értettem, de még mennyire. Ha valakit meg lehet kedvelni rövid idő alatt, az Justin Bieber, kár, hogy erről nem tudok senkinek sem beszélni. Egyszerűen csak félek a lesújtó, s vádló tekintetétől… - Valerie! – kiabált rám, mire lehajtottam a fejem, s a takarót bámultam tovább. Nem akartam veszekedni vele, szükségem volt rá a továbbiakban is, viszont féltem, hogy ha kitálalok örökre elveszítem.  Hiszen mindenki oda van érte, bárkit megkaphat. Miért kellenék pont én neki ezek után is? Barátok? Mennek és jönnek… Talán épp ezért kéne beszélgetnem vele, de mire eldöntöttem ezt, Justin már mellettem ült és az arcomat simogatta. Vészesen közel volt az arca, alig mertem felnézni rá, mégis mikor megtettem gyönyörű szemeivel találtam szembe magam. Úgy ragyogtak, mint a csillagok. Azt hiszem akkor érettem meg, hogy ő is ugyanúgy gondolja mint én. Ez a titok dönti el mi lesz velünk. Én  pedig elhatároztam, ameddig lehet megtartom magamnak. Kell a barátsága. 

6.

Halihó drágaságaink!

Sajnáljuk az egy hónapos kihagyást, de elvoltunk havazva a szalagavatóval és az érettségivel. Nem ígérjük, hogy nem lesz még ilyen, de próbálunk pár napos késésekkel ide érni, szóval kérünk titeket legyetek türelmesek, igyekezni fogunk!

Vivi&Flóraa

6. fejezet

*Valerie*

"Március 14."

„Amikor megláttam kisírt szemeit legszívesebben lefejeltem volna azt aki bántotta. Egy olyan lány, mint ő nem érdemli meg, hogy fájdalmat okozzanak neki.  Ahhoz túl jó volt.”  - Justin Bieber

Miután Justin hazavitt azon a márciusi napon, valami megváltozott. De még mindig bizalmatlan voltam vele, egyszerűen csak féltem. Rettegtem, hogy megint én leszek kihasználva. De rá kellett jönnöm, hogy nélküle unalmasak a napjaim. Legszívesebben soha többé nem mennék iskolába, mert napok óta én vagyok a célpont, mert Brandon elmondta, hogy megfektetett. Minden szőke cica baba rajtam röhögött és úgy éreztem tök egyedül vagyok. Az sem segített a helyzetemen, hogy a tanácsadó felkért mondjam én a ballagáson a búcsúztató szöveget, amit mindig az évfolyam első mond. Tudtam, hogy akkor már nagy hasam lesz ezért is féltem.

Miután haza értem boldogan vettem tudomásul, hogy egyedül vagyok otthon, így bátran utat engedtem a könnyeimnek, kijött belőlem minden feszültség, minden fájdalom. A kétségektől remegtem és életemben először úgy éreztem jól esne egy ölelés. Soha nem éreztem még magamat ennyire egyedül, mint az nap. Ott ültem a fürdőben össze kuporodva,  könnyes szemmel és csak arra tudtam gondolni, hogy legszívesebben eltűnnék innen örökre. Könnyeim nem akartak elfogyni, a csengő pedig nem akart elhallgatni. Legszívesebben felüvöltöttem volna, hogy takarodjon. De nem tehettem. Így arcomat megtörölve álltam fel és mentem a bejárati ajtóhoz. Mikor kinyitottam Justint találtam ott, akire álmaimban sem gondoltam volna. A mosoly lehervadt a szájáról mikor megpillantott és hihetetlen de aggódást láttam a szemeiben. Ami annyira meg melengette a szívemet, hogy egy halvány mosoly játszott az ajkaimon.

- Mi a baj? - kérdezte csendesen és közelebb lépve végig simított az arcomon. Ellenkezni akartam de időt se hagyott rá. Egyik tincsemet arrébb tűrte én pedig zavarban voltam a közelségétől. - Ne mondd, hogy semmi. Ki bántott?

- Túl hosszú mese - ráztam meg a fejemet.

- A kocsiban elmondhatod míg oda érünk a mozihoz - karolta át lazán a vállamat. Nem tudom miért, de elmondtam neki, hogy napok óta bántanak, hogy a szurkoló csajok célpontja vagyok. Megrémített, mennyire őszinte vagyok. - S miért pont most? - kérdezte és megállt a pirosnál, érdeklődve nézte ahogyan nehezen veszem a levegőt.

- Brandon... - ejtettem ki azt a nevet ami örökre kisérteni fog, s a legrosszabb rémálmaimban szerepelni. - Az egyik buliban, ahol minden végzős ott volt, lefeküdtem vele és... ő elmondta. De az a vicc, hogy ez volt életem első bulija. Mostanában minden a feje tetejére állt. Eddig sem voltam senkinek sem jó, a barátaim elhagytak, miután… - nyeltem egy nagyot. – Miután kitudódott minden. Senki nem beszél velem, otthon a jó kislányt kell tettetnem, míg a szabadidőmben csak a tanulással foglalkozom. Nem tudom mit kéne kezdenem az életemmel. A legjobb az egészben, hogy pár napja még csak érdekelni sem érdekelt a zenéd, most meg melletted ülök a kocsidban és mesélek, mintha annyira jóban lennénk. Nem tudok kiigazodni magamon, azon pedig végképp nem, hogy a napokban miért érdeklődtél irántam.

- Ezt már megbeszéltük nem? Ne foglalkozz ezzel, itt vagyok és leszek is, segítek, ha tudok, jó? Próbálok barátokat szerezni, és most épp te vagy a jelölt, ne akard, hogy ez megváltozzon. Tudod nekem sem egyszerű minden.

- Értem, felfogtam. – Bólintottam feltett kezekkel. – Mit is nézünk a moziban? – kérdeztem mosolyogva.

- Igazából fogalmam sincs, gondoltam ne hozzám menjünk a zárt terembe, hanem emberek közé, de ha meglátnak lehet le kell mondanod róla.

- Valahogy túlélem, viszont nekem megfelelt volna egy otthon ülős este is. Az emberektől mostanában hánynom kell… - mosolyogtam kényszeredetten, Justin felnevetett. Pedig ha tudta volna, hogy halál komolyan gondoltam ezt az egészet, a tömegtől felfordult a gyomrom, az orvosom is eltiltott az embercsoportoktól, viszont ezt nem mondhattam Justinnak.

- Azt hiszem akkor kérek neked egy hatalmas popcornos dobozt, hátha szükséged lesz rá… - nevetett.

- Hálám örökké üldözni fog…

A mozibüféhez érve megkaptam a dobozom, plusz egy nachost, majd beültünk a terembe. Persze a leghátsó sorba, Justin sapkában a fején. Kicsit sem éreztem magam hülyén, hiszen illetlenség volt ez a részéről, de nem akartam belekötni a rejtőzködési módjába, ha neki így volt jó…

- Ugye nem romantikus vígjáték? – kérdeztem reménykedve. Justin először hülyén nézett rám, majd megrázta a fejét.

- Nem azért hoztalak el, hogy sírj, hanem, hogy jól érezd magad. Csak vígjáték, szóval nyugi – mosolygott. Megkönyebbülten fújtam ki a levegőt, s mosolyogtam rá. A villany hirtelen lekapcsolódott, majd a kivetítőn megjelent a legváratlanabb film cím, amit el sem képzeltem volna a jelen helyzetben. Hiszen már régóta nem is adták a mozikban.

- Nem hiába Justin Bieberrel jöttem moziba! – kacagtam fel. Hihetetlenül vicces volt, ahogy ott virított a vásznon a Másnaposok 2 első képkockája.

- Én mondtam, hogy jó lesz… Megérte a fáradságot! – vigyorgott. Majdnem újra elnevettem magam, de nem akartam, hogy az emberek ránk figyeljenek, így közelebb hajoltam hozzá, adtam az arcára egy  puszit, s megöleltem. Azt hiszem előnnyel és hátránnyal is jár, ha Justin Bieber a barátom. 

5.

5. fejezet

*Valerie*

"Március 11."

„Találtam egy olyan embert aki mellettem van és nem kell azon gondolkoznom, hogy mit mondjak neki, hogy ne tűnjek bunkónak. Vele önmagam lehettem, régóta először.” - Justin Bieber

Leültem a kanapéra tisztes távolságra tőle és feszengve néztem rá. Új volt nekem ez a helyzet, hiszen sosem voltam az a lány aki könnyen barátkozik. Igazság szerint barátim se nagyon voltak, csak egy két felszínes ismerős akikkel az iskolában beszélgettem. Komoly arccal nézett engem, mintha megakarna fejteni. Azt hiszem egy kérdőjel voltam számára, úgy ahogy ő is nekem. Nem tudtam hogyan álljak hozzá, mert elmondta ő nem kikezdeni akar velem, de mégis úgy éreztem piszkosak a szándékai. Na meg én titkolóztam előtte, hiszen nem akartam közel engedni magamhoz. Nekem olyan ember kellett akire mindenben számíthatok, s ő nem lehet az. Mert nem olyan.

- Mesélsz magadról? - törte meg a köztünk felálló percekig tartó csendet. Lassan bólintottam egyet és összeszedve a gondolataimat kezdtem neki. De tudtam nem leszek hozzá teljesen őszinte.

- Nem vagyok valami nagy szám, így rövid leszek. Sosem voltam különleges vagy éppen népszerű lány a suliban. Mindig az voltam akit kihasználnak és eltaposnak. Nincsenek igazán barátaim, nem vagyok az a barátkozós típus. De az életem mindig is arról szólt, hogy megfeleljek. Megfeleljek otthon a szüleimnek, így én lettem a szófogadó, visszahúzódó lány. Aki minden kérést teljesít. Aki házimunkát végez, időre otthon van. Az iskolában a tanároknak akartam, így lettem stréber. Mindig is kitűnő tanuló voltam, sosem kaptam még négyest. A tanárok elkezdtek tisztelni és szeretni, így az iskolatársaim meg utálni. Mert mindig velem pedáloztak a tanárok. Én voltam a példa, a minta diák. S ez által szépen lassan én lettem az elnyomott, csendes lány. Akit mindig mindenki bánt. De az az igazság, hogy meguntam azt, hogy mindig én vagyok a felnőttek számára a tökéletes, aki mindig mindent helyesen csinál. Időközben elvesztettem önmagam és boldogtalanná váltam. Hiszen nem nagy buli tök egyedül lenni mindennap - motyogtam halkan és én magam is meglepődtem azon mennyire őszinte voltam, a titkomon kívül mindent elmondtam neki. S ez megrémisztett. Levetkőztem Justin előtt, úgy éreztem magam, mintha teljesen meztelenül állnék előtte. Vártam mikor nevet fel és mondja azt, hogy egy lúzer vagyok és hagyjam békén. De nem ezt tette. Ehelyett közelebb ült és átölelt.

- Egyszer tehetnél valamit magadért, hogy lásd milyen az amikor azért cselekszel, mert te úgy érzed azt jónak. Hogy lásd milyen az amikor te uralod az életed - mondta csendesen és éreztem a leheletét a fülemnél, ahogyan suttogott bele. Mintha egy titkot osztana meg velem.

- Egyszer tettem és mindent elrontottam - motyogtam és próbáltam visszatartani a könnyeimet. Nem kérdezett rá, mert látta rajtam, hogy ez egy fájó pont. Pedig biztos kíváncsi volt, ezért pedig mérhetetlenül hálás voltam.

- Mesélj a volt barátnődről - kértem csendesen és nehezen de kibújtam az öleléséből. Túl intimnek találtam a helyzetet és zavarba ejtett. Hiszen Brandonon kívül még sosem voltam ilyen közel egy fiúhoz sem.

- Nadine utált engem, legszívesebben a pokolra kívánt volna. Az elején megakartam őt szerezni, azt akartam, hogy egy legyen a sok közül. De nehezebbnek tűnt, mint hittem volna és szépen lassan beleszerettem. Nehéz volt a kapcsolatunk, sokat küszködtünk, de ő sosem panaszkodott. Mégis én adtam fel és szakítottam vele - hadarta el, nem zengett ódákat, de én megértettem a lényeget.

- S amikor rád támadtam rá emlékeztettelek - jegyeztem meg, mire halványan elmosolyodott.

- Pontosan. De te más vagy, mint ő. Teljesen más. Te nem utálsz, te félsz. S nem tőlem, valami egészen mástól, amire nem tudok rájönni.

- Talán nem is baj - mondtam és felálltam. - Megmutatod a palotádat?

- Meg - nevetett és kézen fogva körbe vezetett az egész házon, ami hatalmas volt. A mi házunk kétszerese lehetett. Pedig sosem voltam szegény, de ez még nekem is sok volt. Utoljára hagyta a zene szobát. Hangszerekkel volt tele, az egyik sarokban egy füzetet láttam ledobva, közelebb sétáltam hozzá és ahogyan felemeltem rájöttem mi az.

- Szabad? - kérdeztem és a reakcióját lestem. Elgondolkozott a válaszon, de aztán lassan bólintott egyet. Leültem a földre és elkezdtem olvasni a dalszöveg darabokat. Az egyik igazán megtetszett, így bátorkodtam hangosan felolvasni azt miközben végig éreztem magamon az ő tekintetét.

- Kint vagyok a peremen, és a nevemet kiáltom. Akárcsak egy bolond, s majd kiköpöm a tüdőmet. Néha, amikor becsukom a szemem, úgy teszek, mintha jól lennék. De ez sohasem elég. Mert a visszhangom, a visszhangom. Az egyetlen hang, mi visszaválaszol. Az árnyékom, az árnyékom. Az egyetlen barátom - éreztem ahogyan közelebb ült és elvette tőlem a füzetet. Lerakta a földre, aztán mélyen belenézett a szemembe. Ott valami megremegett bennem és megváltozott. Mert áttörtünk egy falat kettőnk között és elindultunk a barátság útján. Hiszen ő nem akkor nyílt meg előttem mikor mesélt az exéről. Hanem akkor mikor elolvastam a dalszöveget. Mert Justin hiába volt körbevéve emberekkel magányos volt akárcsak én. S éppen ugyan úgy egyedül érezte magát, szűksége volt valakire aki fogja a kezét. Szűksége volt rám, nekem pedig ő rá. Ez ilyen egyszerű volt, s nem is kellett túl magyarázni. Nekünk csak kellett egy társ aki nem engedi, hogy a szakadékba zuhanjunk. 

4.

Sziasztok! 

Nagyon örültünk a három megjegyzésnek, bár pontosan nem tudom mikor láttam meg őket a hétvégén, mert nem voltam itthon, így csak most tudtam hozni a folytatást. De ennek ellenére, előbb, mint az adott időpont. Holnapra boldog névnapot kívánunk a Vivieneknek! (:

Vivi&Flóraa

4. fejezet

*Valerie*

„Március 11.”

„Nem tudtam miért bízok meg benne. Talán mert hasonlít a modora Nadine-éra, de nem ez volt a fontos. Hanem, hogy nem küldött el melegebb tájakra, pedig a régi szerelmem, megtette volna. Ő utált. Valerie viszont döntésképtelen velem szemben, s ez érdekelt. Megakartam fejteni.” – Justin Bieber

Tíz perc múlva ott vagyok a házatok előtt, felveszlek. JB

Az üzenet Justintól jött, én pedig épp ekkor léptem ki az orvosi épületből. Még el kellett mennem a gyógyszertárba, pár vitamint kiváltani, de ezen kívül sem lett volna jó Bieber időpontja. Felsóhajtottam, visszaírtam neki, hogy találkozzunk inkább valahol, majd kiváltva a gyógyszereimet betévedtem egy Plázába. Lassan és óvatosan lépkedtem a kirakatok között, nem akartam sehova sem bemenni, egyszerűen csak jól esett sétálgatni, anélkül, hogy valakinek hazudnom kellett volna. Persze vigyáztam, hiszen az orvosom a lelkemre kötötte, hogy ne menjek egyedül nagy tömegbe, mert ha meleg van, rosszul lehetek, s ez nem tesz jót nekem, sem a babának. De muszáj volt kicsit kiszellőztetnem a fejem, mielőtt Bieberrel találkoztam volna. A fiú kedves volt, mégis bunkó és ha ez még nem lett volna elég, több törődést mutatott felém, mint a barátaim mostanában.

A táskámban a telefonom elkezdett pityegni, így tudtam, hogy valaki keres.

Egy pezsgő belefér? Elmegyek érted, csak írd meg hol vagy, s a többit bízd rám.

Az üzenetéből átjött, hogy nem tűr ellentmondást, így beletörődően írtam vissza a helyeslő válaszom. Amint elküldtem jött is a válasz, miszerint kér öt percet és a parkolóban találkozunk. Nem tudtam, hogy érhetett öt perc alatt ide, de tényleg ott volt.

- Jól vagy? – kérdezte, amint kiszállt a kocsiból. Az én oldalamhoz sétált, s megállt előttem, alig tíz centire. – Eléggé zavartnak tűnsz.

Az is voltam. El sem tudta képzelni mennyire. Ott állt előttem, pár centire, éreztem a kellemes parfüm és öblítő illatát, a haja tökéletes összevisszaságban meredezett a fején, míg karjai a derekamra simultak. Egy pillanatra le kellett hunynom a szemeimet, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat. Valamiért, vagyis inkább valaki miatt megszédültem. Rettenetes volt ebbe belegondolni. Nem akartam, hogy ezt váltsa ki belőlem.

- Semmi bajom! – csattantam fel idegesen. – Mehetünk? – Kezdtem el fészkelődni a karjai között. Irritált, hogy a kezei rajtam vannak, pedig nem is kedvelem őt. Értette a célzást, így elvette rólam végtagjait, majd kinyitotta nekem a kocsi ajtaját, s míg én beültem ő megkerülte a kocsit, majd beszállt mellém. – Hova viszel? – kérdeztem érdeklődve. Ő csak rám vigyorgott és az útra szegezte a tekintetét. – Vissza kell hoznod, mert a kocsim itt van.

- Sietsz haza? – kérdezte, mit sem törődve a mondanivalómmal. Felsóhajtottam.

- Anya úgy tudja, hogy könyvtárban vagyok, szóval igen.

- Aludhatnál nálam – kuncogott.

- Jó vicc, még ha össze lennénk bilincselve sem aludnék veled – morogtam.

- Nem azt mondtam, hogy aludj velem – nevetett. – De örülök, hogy megfordult a fejedben.

- Na jó, figyelj Justin. Én nem azért találkoztam most veled, mert annyira de nagyon kedvellek. Egyszerűen csak megígértem. Jól vagyok, az orvos is ezt mondta, szóval vissza is vihetsz, így megspórolunk még pár kellemetlen pillanatot a másiknak.

- Nem tudom mennyire leplek meg, de én kifejezetten bírom, hogy nem kedvelsz. Szeretnék veled barátkozni. Hasonlítasz valakire, akit régen nagyon szerettem.

- Ugye nem fiú volt? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel. Bármennyire viccnek szántam, azért élveztem a megnyúlt képét, mikor meghallotta a kérdésemet.

- Most csak szórakozol, ugye? - kérdezte mogorván. Felnevettem, egy pillanatra felé nyújtottam a kezemet, hogy hozzáérjek a vállához, bocsánatért, de amint tudatosult bennem, mire készülök, visszahúztam, s az ölembe ejtettem a másik mellé.

- Nálad nem lehet tudni, te vagy a híres Justin Bieber, tudod én nem ismerlek. Elég bunkó voltál tegnap… Kitudja, talán azért mert nem bírod a csajokat.

- Nem vagyok az! Egyszerűen csak irritálsz! – emelte fel a hangját, amint megállt a kocsi egy óriási kapu előtt. Várt, míg kinyílik előtte, majd behajtott az óriási udvarra. Beállt a ház aluljáróban található garázsába, s felém fordult. Várta a válaszom.

- Figyelj nem tudom mi az ami egyforma bennem és a volt csajodban, igazából nem is érdekel nagyon, de az annál jobban, hogy miért hoztál haza. Nem ismerlek két napja, s te már elhozol a házadba! Honnan tudod, hogy nem kürtölök mindent szét a médiának?

- Mert már rég megtehetted volna. Amúgy sem értelek, te sem úgy nézel ki mint aki kedvel engem.

- Miért kerestél, ha irritállak? – kérdeztem gúnyosan. Teljes testemmel felé fordultam. Kíváncsi voltam a válaszára, érdekelt.

- Amint említettem, hasonlítasz valakire a múltamból. Ő is ellenséges volt velem, az elején. De abban nem vagyok biztos, hogy te az vagy, egyszerűen csak kétségeid vannak velem szemben – magyarázta. A hangja magabiztos volt, de az arca elárulta, hogy feleannyira sem érzi magát biztosnak a mondandójában. Elmosolyodtam rajta, majd megrántottam a vállam. Igaza volt, talán szimpatikus volt, de nem akartam közel engedni magamhoz. Persze más okból, mint ő azt valaha is gondolhatná.

- Bemegyünk? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel. Megforgatta a szemeit, majd bólintott. Érdekes estének néztem elébe, amikor a fiú arcát láttam. Érdekelt mit rejt a múltja, mit rejt az a bizonyos lány, aki hasonlít rám. Ugyanakkor rettegtem, hogy ha most kiszállok tényleg megkedvelem, s a barátom lesz. Nekem egy családra van szükségem, nem barátokra, főleg nem olyanokra, akik bajt hoznak a fejemre. Mégsem bírtam megállni, mikor Justin kinyitotta nekem az ajtót, rászorítva a kezére, szálltam ki a fehér kocsiból. Azt hiszem itt fordult meg az életem, ki tudja merre. 

3.

Sziasztok! Aki olvasta már valamelyik blogunkat, tudja, hogy elég gyakran játszunk olyat, hogy ha összejön valahány megjegyzés, akkor azonnal feltesszük a következő fejezetet. Megpróbálkozunk egy ilyennel, ha nem jön össze a megadott számú komment, az adott időpontban - oldalt fel van tüntetve - hozzuk a folytatást. Szóval 3 megjegyzés után, azonnal érkezik a 4. fejezet! (:

Vivi&Flóraa

3. fejezet

*Valerie*

„Március 11.”

„Idegesített, de megakartam őt ismerni. Volt benne valami különleges. Talán a titok amit rejtegetett előlem. Vagy éppen a bájos természete. Nem tudom, de abban biztos voltam, hogy Nadine ellentéte, mégis ő volt a szakítás óta az első lány, aki tényleg felkeltette a figyelmemet. A barátja akartam lenni, nem több és nem kevesebb.” - Justin Bieber

Az étkező asztalnál ültem és a matek házimat írtam, miközben Adrian a kanapén fetrengett és az idióta műsorait nézte. Dühös voltam a húgomra, megkértem, hogy ne üvöltesse a tévét, még sem figyelt rám. De tudtam, hogy nincs időm veszekedni vele, hiszen be akartam fejezni a tanulást mielőtt elmegyek a nőgyógyászomhoz.

Reggel felhívtam Melt és megnyugtattam, hogy ma megyek orvoshoz. Persze ő rögtön velem akart jönni, el sem hittem, hogy ismeretlenül is ilyen kedves velem. Természetesen nem fogadtam el a segítségét, nem akartam, hogy megtudja az igazat. Nem voltam kész arra, hogy elmondjam az embereknek. Brandonon kívül senkinek sem. Félek, félek a reakcióktól. De leginkább a szüleimétől. Hiszen ismerem őket, vallásosak és szeretnek szabályok szerint élni. Egy potya gyerek nem férne bele a tökéletes életükbe.

- Hallod Valerie csinálj már nekem kaját - kiabált a húgom. Felhúztam a szemöldökömet és megráztam a fejemet.

- Nem érek erre rá, csináld meg magadnak - szóltam vissza és újra kezdtem az egyenletet.

- Ne már, éhes vagyok - nyafogott, nem tudtam felfogni, hogy miként lett ilyen elkényeztetett és lusta. A szöges ellentétem volt, kicsit irigyeltem azért, mert tőle semmit se vártak el.

- Nem vagy már öt éves, egy szendvicset te is meg tudsz csinálni - szóltam oda neki és összeszedve a cuccaimat elindultam az emeletre. Hallottam ahogyan még utánam kiabált, valami igazán szépet de nem foglalkoztam vele, nem akartam.

A rajzfüzetemmel kiültem az ablakpárkányra, ami ülő részként van kialakítva, és értelmetlen mintákat rajzolgattam. A rádióból halkan szólt a zene, én pedig a rám váró nehézségekről gondolkoztam. Rá jöttem arra, hogy sosem voltam még szerelmes és talán egy hamar nem is leszek. Hiszen kinek kell egy olyan fiatal lány akinek gyereke van? Senkinek.

Hirtelen megcsörrent a telefonom én pedig leszálltam a párkányról és oda nyúltam érte. Csodálkozva néztem az ismeretlen számot, fogalmam sem volt róla, hogy ki keress.

- Halló? - szóltam bele, miután pár perc töprengés után felvettem.

- Mel mesélte, hogy ma mész orvoshoz. Gondoltam elviszlek - szólt bele egy dallamos hang. A szemöldököm az egekig szaladt és hirtelen düh kerített hatalmába.

- Justin? - kérdeztem, de biztos voltam benne, hogy ő az. - Köszönöm, de megoldom egyedül is. Nem vagyok már kislány.

- Ma is éppen olyan bosszantó vagy, mint tegnap - jegyezte meg én pedig felnevettem. Hiszen senki sem gondolta ezt rólam. Mindenki tökéletesnek hitt.

- Te pedig ma is zavarsz - mondtam és kinéztem az ablakon. Meglepődve figyeltem a fehér kocsit a házunk előtt.

- Én csak kedves akartam lenni - morogta. Elmosolyodtam és leszaladtam a lépcsőn. Belebújtam a tornacipőmbe és kinyitottam az ajtót. Éppen akkor szállt ki az autóból és egy halvány mosolyt küldött felém, viszont nem volt őszinte. Fájdalom volt a szemében.

- Te zaklatsz? - vontam fel a szemöldökömet és karba fontam a karomat. Megrázta a fejét és beletúrt a hajába.

- Nem. De Mel aggódik érted, mondjuk nem értem. Nem is ismer téged, de ő ilyen - rántotta meg a vállát a végén. - Figyelj nem várlak meg ha nem akarod, csak hadd vigyelek el és kész.

- Justin... ez nem jó ötlet - hajtottam le a fejemet és valami kifogáson törtem a fejemet. Mivel magán rendelőbe járok, rögtön levágná, hogy terhes vagyok.

- Hozhatnád a táskád és indulhatnánk - mondta és éreztem, hogy nem fogad el ellenállást. Anyám narancssárga Suvja kanyarodott be a sarkon én pedig összeszorítottam a fogamat.

- El kell tűnöd innen. De megígérem, hogy megiszok veled valamit, csak menj el - néztem rá könyörgően. Sóhajtott, de utána bólintott miközben beszállt a kocsijába és elhajtott. Megvártam anyát, aki leparkolt mellettem.

- Ki volt itt? - kérdezte gyanakodva.

- Az egyik iskolatársam. A leckét kérte el - vágtam rá és elszégyelltem magamat. Az elmúlt pár napban többet hazudtam, mint egész életemben. De láttam rajta, hogy elhitte azt amit mondtam, bízott bennem. Nekem pedig bűntudatom volt. Azokat az embereket verem át akiket szeretek. De van amit még anyám se értene meg, hiszen mindig is én voltam a szófogadó gyerek a családban. Akire büszkék voltak. Rettegtem, hogy mi lesz ha csalódnak bennem. Tudtam, hogy a kis babámmal az életem fenekestül meg fog változni.

- Ma lasagne lesz vacsorára - mondta miközben beléptünk a házba és a konyha felé indultunk. - Adrian halkítsd le a tévét, meg fogsz süketülni.

- Majd - vágta rá a húgom én pedig felsóhajtottam. Anyán láttam, hogy fáradt hiszen a kórházban dolgozott nővérként és ez igazán fárasztó munka volt.

- Most! - szólt erélyesebben, mire a húgom lejjebb vette a hangerőt. Oda pillantottam a tévére és akaratlanul is elmosolyodtam. Justin tegnapi koncertjéről volt beszámoló. Nekem pedig eszembe jutott az, hogy mennyire mesésen éreztem magamat ott, igazán boldog voltam. Ami ritkán történt meg. Tiszteltem és szerettem a szüleimet, viszont sosem voltam velük boldog. Túl sok volt az elvárásuk. Én pedig meg akartam felelni nekik. Talán pont ez volt a hibám, hiszen Adrian sosem akarta azt, hogy büszkék legyenek rá. Ő úgy élt ahogyan neki jó volt. Ezért pedig tiszteltem a testvéremet.

- Kicsim, apáddal tegnap beszélgettünk és arra a döntésre jutottunk, hogy érettségi ajándékként, ki veszünk neked New Yorkban egy lakást. Mit szólsz? - kérdezte kedvesen és láttam rajta az izgatottságot. Nekem pedig összeszorult a szívem.

- Az remek lenne - erőltettem az arcomra mosolyt. - Anya vacsora előtt el kell mennem a könyvtárba. Nem gond?

- Nyugodtan menj csak, késhetsz is. Fontos, hogy jó jegyeid legyenek. Holnap matek tesztet írsz, igaz? - simította meg az arcomat. Utáltam magamat azért, mert hazudok neki.

- Igen, de sietek ígérem - nyomtam egy puszit az arcára és kiléptem a házból. Küldtem egy sms-t mielőtt beszálltam volna a kocsiba, és eldöntöttem, hogy az orvos után rögtön lerázom magamról, örökre, Justin Biebert. Nem volt rá szűkségem, így is elég nagy bajban voltam. Nélküle is sok gondom volt.