1.

1. fejezet

*Valerie*

„Március 10.”

„Rohadtul megijedtem, mikor hátrafordultam. Egy lány dőlt felém, s nem úgy nézett ki, hogy miattam ájult volna el. Így nem tehettem mást, utána kaptam, s a karjaimban tartottam. Ez volt a legkülönösebb érzés, mióta Nadine-t szerettem.” - Justin Bieber

Ritkán éreztem magam felszabadultnak, mindig törődtem a körülöttem lévők érzéseivel, hogy meg ne bántsam őket, s jó volt úgy sétálgatni a családok forgatagában, hogy senki nem panaszkodott rájuk, vagy morgott mellettem, mert nem oda mentem, ahova ő akart. Végigsétáltam, körbe és körbe, a lábaim leszakadtak, de nem érdekelt. A hasamat simogattam, miközben nézelődtem, míg el nem jutottam a nagy színpadhoz. Varázslatos volt maga a vidámpark, amit itt megalkottak nem volt párja az egész világon. Kicsik és nagyok élvezhették, nem az életkor számított, hanem az emberek felfogása. Még én is gyereknek számítottam ezen a helyen. Disneyland elbűvölt, ahogy a rengeteg kislány csillogó tekintete is, akik a színpadot lesték. Leültem én is az egyik sorba, megkértem egy családot, hogy a maguk melletti kimaradt széket tartsák fent nekem, míg elmegyek a mosdóba, ők pedig kedvesek voltak, mert így is tettek.

- Ne haragudj, de megmondanád nekem, hogy ki a fellépő? – kérdeztem mosolyogva a mellettem ülő kislányt. Egy pillanatra zavart láttam az arcán, nem is tudta, hogy mit kérdeztem, majd lassan elmosolyodott, s oldalra biccentette a fejét. Édes tíz éves lehetett, aranyos mosollyal, s gyönyörű csoki barna szemekkel.

- Te nem is tudod? – kérdezte hitetlenkedve. Egyik szemöldökét magasba emelte, de még így is mosolygott. Megráztam a fejem, mert megdöbbentett, hogy a táskájában kezdett kutakodni, miközben motyogott magában, vagy talán nekem, de én nem értettem semmit. – Tessék. – Nyomott a kezembe egy szórólapot. Összeszaladt a homlokomon a bőr, annyira koncentráltam, hogy megértem mi volt ennek a lényege. Nem fogtam fel. – Justin Bieber koncert lesz, kb két perc múlva – közölte velem, de ekkor már tudtam, hiszen láttam a kezemben tartott lapon.

- Miért kaptam a szórólapot? Neked nem kell? – kérdeztem mosolyogva. Ő csak megrántotta a vállát.

- Tudod engem anyu soha nem enged oda aláírásért, gondoltam te… vagyis ha nem nagy kérés… Szóval megkérhetlek, hogy oda mész nekem egy autogramért? – kérdezte. Arca egyre pirosabb lett, míg kezei összevissza jártak maga előtt. Attól féltem, hogy eltalál, s véletlenül megüt.

- Nyugalom, oda megyek, ha még nincs tőle semmid – kuncogtam. Egy pillanat alatt megnyugodott, kifújta a levegőjét, s apró kezeit összefonta a mellkasa előtt.

- Köszönöm – suttogta, majd a színpad felé fordult, mert a mikrofon besípolt, s itt kezdődött el az életem. Ennek a kislánynak a jóvoltából.

A koncert nagyszerű volt. A kislány, akit Zoénak hívtak, egész végig a kezemet szorongatta, s velem együtt ugrált. Milliószor megölelt, s megkért, hogy én is csináljam azt, amit ő, mert a szülei unják ezt az egészet, én pedig elég fiatal vagyok még a szórakozáshoz. Elég okos, s elbűvölő volt ahhoz, hogy megtegyek bármit, amit kért. Így tényleg beálltam a sorba egy aláírásért, s próbálkoztam nem rosszul lenni. Bármennyire is jól tettetem otthon, hogy minden rendben, ez egy órás ugrálás után egyre kevésbé ment, rettenetesen melegem volt, fájt a fejem, szédültem, s a hasam is szúrt. Már majdnem kiálltam a sorból, pedig alig voltak már előttem, mikor a hátam mögött álló lány megfogta a vállam.

- Megbocsáss, de jól vagy? Akaratlanul is észrevettem, hogy előre hátra tántorogsz. Segítsek?

- Nem löktelek meg, ugye? Ha mégis bocsánat, nem akartam, csak tudod, egy kislány megkért, hogy álljak sorba neki, én pedig nem vagyok valami jól. Tényleg sajnálom – sóhajtottam. Ő csak megértően bólintott.

- Segíthetek valamiben? Kérsz egy kis vizet, nem rég vettem, még hideg.

Kedves lány volt, olyan, aki bármikor segített ha látta az embereken az elesettségüket, ezt ránézésre megtudtam állapítani róla. Szimpatikusnak tűnt, pont annyira, hogy elfogadjam a segítségét. Amúgy sem sok választási lehetőségem volt.

- Kérem szépen. – mondtam, de felesleges volt, mert abban a pillanatban már a kezemben is volt a víz, mikor elkezdtem a mondatot. – Figyelj, tudom, hogy idegen vagyok meg minden, de mellém állnál? – kérdeztem lehajtott fejjel. Zavarban voltam. Utáltam idegenektől segítséget kérni, viszont aggódtam magam miatt is. De Zoénak is megígértem valamit, amit beszerettem volna tartani.

- Nincs semmi probléma, szívesen. Úgy is unatkoztam már. Na és hogy hívnak? Engem Melanie-nak, viszont maradjunk csak a Melnél.

- Valerie vagyok – mosolyogtam rá halványan. A vízét jól meghúztam, alig maradt benne egy korty. – Bocsi, veszek neked egy újat. – A kezemben az üveggel szórakoztam, mire felnevetett. Megnyugtatott, hogy e miatt ne aggódjak, de ha rosszabbul vagyok, álljak ki nyugodtan a sorból. – Persze, hogy előbb sorra kerülj? – nevettem. Ő is felnevetett, de abban a pillanatban a kezem után nyúlt, én pedig nem értettem miért teszi ezt. A fejem zúgott, a hasam bukfenceket hányt, az oldalam szúrt. De a legrosszabb a gyomrom közepébe nyilalló éles fájdalom volt. A talpam alatt megingott a talaj, a szemem lecsukódott, s csak arra emlékeztem, hogy egy ember sem áll előttem a sorban.