2.

2. fejezet

*Valerie*

„Március 10.”

„Ez a lány más volt mint a többi. Talán egyvalakihez tudtam volna hasonlítani, de ő már rég elveszett a számomra. Nadine csak az emlékeimben maradhatott az enyém.” – Justin Bieber

Zsibbadtak a végtagjaim, a kezeim nehezek voltak, a szempillámról már nem is beszélve. Úgy éreztem magam, mint akin áthajtott egy úthenger, de erre egyáltalán nem emlékeztem, inkább csak az maradt meg a fejemben, hogy az a kedves lány, Mel, a kezemet szorítja, s próbál megtartani. Én pedig úgy éreztem magam, mint aki nyomban ott esik össze.

- Valerei, kérlek. A francba! Tudtam, hogy nem kellett volna hagynom a sorban álldogálni, hiszen láttam, hogy rosszul van. A francba! – morogta valaki a fülembe. Már majdnem felnevettem a bosszúságán, mikor értelmezni kezdtem a mondanivalóját. Igaza volt, nem kellett volna ott maradnom, de az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó. Én ennek éltem mindig is, s nem a mai nap akartam ezt megszegni.

- Megnyugodnál? Ki ez a lány egyáltalán Mel? – suttogta egy férfihang. A szememet jobban összeszorítottam, bántotta a fénysugár. Felsóhajtottam, majd kinyitottam őket. Melanie és Justin Bieber állt mellettem. A fiú a lányt ölelte. Úgy néztek ki mintha ismerték volna egymást, elég régről. Nem vették észre, hogy őket nézem, így tovább figyeltem a beszélgetésüket.

- Megakartalak lepni, így eljöttem a koncertedre, ez a lány pedig ott állt előttem, nem tűnt idegesnek, de előre hátra dőlt, folyton. Megijedtem, hogy nekem esik.

- Ja, nem neked, hanem nekem. De ez a lány…

- Igen, Justin. Gyönyörű, de nem neked való. Ő kedves, és jószívű, legalább is ezt szűrtem le a kis párbeszédünkből. Viszont beteg lehet. Mikor ér már ide az orvos? – idegeskedett újra. Idejét láttam közbelépni, így megköszörültem a torkom. – Na végre! – sóhajtott fel a lány. Halványan rámosolyogtam. A kezemért nyúlt, majd rászorított.

- Ne aggódj, semmi bajom. Sajnálom a kellemetlenséget, tényleg. Nem kellett volna sorba állnom.

- Beteg vagy? – kérdezte idegesen, összeráncolt szemöldökkel.

- Nemsokára itt az orvos – közölte velem Justin, komor arccal. Megráztam a fejem, nem akartam, hogy megtudják az állapotomat. Nem szégyelltem a terhességem, de nem is akartam világgá kürtölni.

- Nem kell, remekül vagyok.

- Fejezd be! Aki az előbb Justin Bieber karjaiba esett, az ne akarja nekem beadni ezt! – fuldoklott a méregtől, pedig alig ismert. Jól esett a törődése, viszont egyáltalán nem értettem miért teszi. Egy idegent is féltek, persze, de ennyire talán nem.

- Elmegyek. Köszönöm, hogy elkaptál Justin. Mel, neked a kedvességed, de mennem kell.

Nagy nehezen felültem. A hasam ismét elkezdett szúrni, de feleannyira sem éreztem magam olyan rosszul, mint a sorban állásnál. Megkönnyebbülve felsóhajtottam. Keresztbe fontam a karjaimat, majd felálltam. Bizakodóan rájuk mosolyogtam, s elindultam a vár kijárata felé. Úgy tudtam, hogy innen is vezet kijárat Disneylandből, így magabiztosan mentem előre, de egy kéz utánam kapott. Megragadta a csuklóm, s visszarántott. Egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyom, a karjaiba estem, ismét. Justin mosolygott rám, ezer wattos vigyorával. Megkapaszkodtam a vállaiban, próbáltam észhez térni, de nem ment. Felém hajolt, alig választotta el az ajkait az enyémtől, mégis észbekapott, előbb mint én, elhajolt.

- Nem mész sehova. Itt lettél rosszul, felelősséget érzek a testi épségedért – jelentette ki komoly arccal. Pár másodperc kellett mire felfogtam, mit mond, mert a szemei csillogtak, de a képe az ellenkezőjét tükrözte. Tényleg úgy nézett ki, mint valami fásult öregember, akivel nem lehet szórakozni.

- Na ide figyelj, te idióta! Nem érdekel, hogy mit gondolsz, rendben? Egyszerűen csak haza akarok menni! – csattantam fel idegesen. Dühített a helyzetem, rettenetesen. Fáradt voltam, Zoénak nem adtam oda az autogramját, míg aggódtam a babám miatt is.

- Hazaviszlek. Mel, szólsz anyunak? – kérdezte a lánytól, de oda sem nézett. Mereven néztem a szemeibe, vártam, hogy megtörik a gyűlölködő tekintetem alatt, viszont nem úgy tűnt, hogy ez bekövetkezne. Megfogta a kezemet, s maga után húzott.

- Valerie, kérlek add meg Justinnak a számod! – kiabált még utánunk, mire aprót bólintottam, de ő már rég nem látta. A srác tovább húzott, arra, amerre én is a kijáratot sejtettem.

- Figyelj, nekem kellett volna tőled egy aláírás, megígértem egy kislánynak – magyaráztam kicsit csüggedtem.

- Tudom, Mel bemondta a színpadon, megkapta az ígért autogramot, s még képet is csináltam vele. Nagyon hálás volt neked.

- Én is köszönöm neked – sóhajtottam megkönnyebbülten. Hálás voltam neki ezért. – De ne hidd, hogy nem tudnálak megfojtani egy kanál vízben. Utálom, ha parancsolgatnak nekem – morogtam. Egy pillanatra megtorpant előttem, lazított a szorításán, majd hátrafordult.

- Idegesítő vagy – jelentette ki, csak úgy mellékesen. Megforgattam a szemeimet, majd a kinyitott ajtón beültem a kocsijába. Lediktáltam a címem, s csendben néztem a tájat, míg haza nem értünk. Nehéz nap volt, de élveztem. Megköszöntem Justinnak a fuvart, lediktáltam neki a számom, s megígértem, hogy elmegyek egy orvoshoz, majd az eredményt közlöm Melanie-val, persze nem szándékoztam ezt betartani. Elakartam felejteni, hogy a terhességem apró kínos percekkel is járhat a továbbiakban.