9.

9. fejezet

*Valerie*

„Április 9.”

„Szerettem, mindig is, de be kellett látnom, hogy a mi történetünk úgy volt tökéletes, ahogy a könyvében elmesélte nekem.” - Justin Bieber

Idegesen cikázott a tekintetem Justin és a könyvesbolt között. A kocsiban ültünk, s próbáltam rávenni magam, hogy kiszálljak. Nem volt se merszem végignézni Justin szenvedését, se szembeszállni Nadine-nal, azzal az emberrel, aki boldoggá tette őt. Mert be kellett vallanom, én itt voltam neki, s fordítva is igaz volt mindez, de a mi kapcsolatunk csak baráti volt, s féltem, hogy ha jön valaki, akit megszeret, én már nem kellek neki. Fontos volt a számomra, nem akartam elveszíteni, még ha önös érdekek is hajtottak, gyenge pillanataiban.

- Mehetünk? – Nézett rám Justin nagy szemekkel. Én pedig meg sem bírtam szólalni, de tudtam, hogy most nekem kell őt bátorítanom. Ha mégis vele akarna lenni, támogatnom kell. Mindegy, hogy utána elveszíthetem.  Ezért vitt rá a lélek, hogy egy bólintást kicsikarjak a testemből. Muszáj volt. Amint Justin meglátta a helyeslő válaszom, elmosolyodott, s kipattant a kocsiból. Én is összeszedtem magam, kiszálltam, majd belé karolva tolakodtunk be a tömegbe. A könyvesboltban sem voltak kevesebben, mint kint, de ott legalább el lehetett férni, így nem kellett aggódnom a rosszulléteim miatt.

- Azt hiszem én körül nézek, jössz? – kérdeztem, de ő csak előre nézett. A terem közepén egy szőke hajú lány ült, miközben Leila és egy másik lány körbevette. Justin megfogta a kezemet, megszorította, majd az egyik falhoz húzott, pont úgy, hogy mind a két fél láthassa egymást. Elég jól csinálta, ezt be kellett látnom, talán a sztárélet hátulütője a bujkálás, de én nem szoktam meg, így az előttem kihelyezett emelvényről levettem egy szimpatikus borítójú könyvet, s azt kezdtem el nézegetni. Tüzetesebb olvasgatás után rájöttem, hogy az egyik kedvenc íróm legújabb kötetét sikerült megkaparintanom. Elmosolyodtam, majd idegesen felnéztem a barátomra, aki még mindig merev testtartással állt mellettem, s a kezemet szorongatta. Felsóhajtottam.  – Justin, figyelj rám egy picit. Ha szereted akkor ne engedd el. Ha fontos számodra szerezd vissza! Mindegy hogyan… - suttogtam magam elé. Fájtak ezek a szavak. Rettegtem ezektől a mondatoktól, de nem tehettem mást. Fontos volt a számomra, s ha őt Nadine teszi boldoggá félre állok.

- Ide jön… - motyogta. Éreztem a feszültségét.

- Zárd le – suttogtam a fülébe, miközben megöleltem. Ez volt az a mondat, ami engem is meglepett, de a szívemből jött. Azt akartam, hogy lezárja. Mindennél jobban. Nem akartam, hogy többet szenvedjen miatta. Elhúzódtam tőle, majd sarkon fordultam és elballagtam a könyvek irányába. Semmi keresnivalót nem éreztem Justin mellett abban a pillanatban.

*Nadine*

Ott ültem a könyvesboltban az asztal mögött és hitetlenkedve néztem az embereket, akik csak miattam jöttek oda el. Két hete jelent meg az első könyvem, amit a volt barátomnak írtam. Leírtam a megismerkedésünket, a kapcsolatunk első szárnycsapásait. Viszont akkor még nem tudtam, hogy el fog hagyni. Két hónap telt el, nekem viszont még mindig fájt. De megértettem Justint, túl sokat voltunk távol egymástól. Leila letett elém egy pohár kávét, én pedig hálásan rámosolyogtam a lányra. Kay sétált oda hozzám idegesen, kérdőn ránéztem.

- Eljött, itt van és nem egyedül... - motyogta dühösen.

- Ki van itt? - kérdezte Leila, de Kay nem tudott válaszolni, mert megelőztem.

- Justin - a falnál állt és engem nézett. Mellette egy barna hajú lány, aki szégyenlősen nézett körbe és szorosan fogta a kezében tartott Sparks könyvet.

- Valerie - bólintott Leila. Szóval ismerte a lányt. - Csak barátok.

- Hát persze... - morgott legjobb barátnőm. Nem gondolkoztam, csak felálltam és elindultam felé. Tisztán láttam a szomorúságot rajta. Amikor észrevették, hogy közeledem a barna hajú lány megszorította a kezét és valamit a fülébe suttogott. Aztán arrébb sétált. Justin még mindig a lány után nézett, de tudtam, hogy tényleg nincs köztük semmi. Láttam ahogyan rá nézett, fontos volt neki. De nem szerelemet láttam a barna tekintetben.

- Szia - suttogtam halkan, mire ő rám kapta a tekintetét és egy halvány mosolyt varázsolt az arcára. Hihetetlennek tartottam, hogy ő szakított, mégis én voltam az erősebb. Ott álltunk egymással szemben néma csendben. Annyi mindent akartam neki mondani. Elmondani, hogy fáj amit tett velem. Hogy haragszom rá, mert szeretem és vele akarok lenni. A képébe ordítani azt, hogy önző disznó, mert nem törődött velem és ide meri tolni a képét. Meg akartam kérdezni tőle azt, hogy miért jött el. Hogy mit akar tőlem. De egy hang se jött ki a torkomból. Lefagytam a közelségétől. Nem tudtam mi tévő legyek.

- Sajnálom - törte meg ő a csendet. Rákaptam a tekintetemet és könnyeket láttam csillogni szemeiben. Sajnáltam, hogy így lett vége a kapcsolatunknak. Megérdemeltünk volna egy happy endet. De a kezdet is nehéz volt, így a vége is.

- Tudom, de harcolhattál volna értünk, Justin. Megérdemeltem volna - suttogtam és sűrűn felfelé pislogtam, hogy ne sírjam el magam. Közelebb lépett és szorosan a karjaiba vont.

- Szeretlek - mondta lágyan. Rájöttem, hogy miért jött el. Leakarta zárni a múltat, hogy valaki mással újra kezdje. Talán pont ezzel a lánnyal, akit elhozott magával. Óvatosan elengedett és oda sétált a lányhoz. Aztán együtt kiléptek az ajtón.

- Örökre - suttogtam a hátának. Tudtam, hogy lehetek még boldog. De senkit se fogok úgy szeretni, mint őt. Viszont tisztában voltam azzal, hogy ez így jó. Mert tudtam, hogy neki így lesz a legjobb. Túl sokat voltunk távol egymástól. Boldogok leszünk mindketten, csak nem együtt. A mi könyvünk így teljes egészében véget ért, mindörökre.