10.

10. fejezet

*Valerie*

„Április 9.”

„Ott volt velem. Most rajtam volt a sor. Bár még mindig alig hittem el amit mondott. „- Justin Bieber

 Miután kiléptünk a könyves boltból önkéntelenül kulcsoltam össze a kezünket. Valami akkor összetört Justinban. Láttam rajta, s zavart a tehetetlenség. Érdekelt mi történt közte és a szőke lány között, de nem akartam semmit sem erőltetni. Bár önző módon örültem annak, hogy nem békültek ki. Mert tudtam, hogy így tovább lesz a barátom, s mellettem lesz. Szükségem volt Justin barátságára. Hiszen az elmúlt hetekben elkezdett körülötte forogni a világom. Nem volt nekem senki csak ő. De mardosott a bűntudat, hogy nem voltam hozzá teljesen őszinte. De tudtam lassan készen állok rá, hogy megosszam vele a valódi énemet.

Miközben vezetett csendben ültünk egymás mellett, mindketten a gondolatainkba voltunk merülve. Sejtettem, hogy Nadine-ra gondolt. De nem hibáztathattam ezért, a lány csodaszép volt, s Justin még a mai napig szerette őt. Bár nekem ez reménytelenül fájt, mégsem értettem az okát. Hiszen mi csak barátok voltunk. Justin egy dombon állt meg ahonnan gyönyörű kilátást nyílt a városra. A lassan lemenő nap beragyogta rózsaszín árnyalatával. Nem lehetett hallani az autók zaját, olyan békés volt minden.

- Justin... Ez elképesztő! - néztem a fiúra aki maga elé meredt. Félő volt, hogy nem is vett levegőt.

- Lezárta. Megtette azt amire én gyáva módon képtelen voltam - hadarta, s nem foglalkozva szemeiből elő törő könnyeivel, felült a motorháztetőre. Mindig is becsültem azokat a férfiakat akik nyíltan felvállalták érzésüket. Leültem mellé és nyugtatólak megfogtam a kezét.

 A támasza akartam lenni. Az akartam lenni, mint ő nekem. A legjobb barátja és a bizalmasa.

- Justin, találsz majd valakit akivel újra önmagad lehetsz, s tiszta szívedből szerethetsz - mondtam, s mélyen a csillogó barna szempárba néztem. Akkor és ott valami megremegett bennem. Összezavarodtam és nem tudtam mi történik velem. Új és ismeretlen érzés költözött a lelkembe.

- Lehet, hogy már találtam valakit - suttogta halkan, s lassan szemeit ajkaimra vezette. Abban a pillanatban bármit megtettem volna a csókjáért. De mégsem bírtam rá magam. Rettegtem, hogy elronthatja a kapcsolatunkat. Neki is valami hasonló járhatott a fejében, mert hátrébb araszolt, így ismét nagyobb lett köztünk a távolság. Rettegtem, hogy ez a kapcsolatunkra is igaz lesz, így gondolkozás nélkül kezdtem el beszélni hozzá. Nem gondolva a következményekre.

- Justin, én nem voltam hozzád teljesen őszinte - mondtam lassan, tagolva és közben egyre szaporábban vettem a levegőt. - Az utóbbi pár hétben megváltozott az életem, mielőtt megismertelek volna. Emlékszel mikor a suli parkolójában rosszul lettem és egy Brandon nevű srác azt mondta tudja mi a bajom?

- Igen, de Valerie összezavarsz - nézett rám kétségbeesetten. Én pedig eldöntöttem, ma minden kiderül. Az is, hogy mennyire erős a barátságunk.

- Justin én... Az a helyzet, hogy. Az történt, hogy én - mondtam össze vissza és egy mély levegőt véve folytattam. - Három hónapos terhes vagyok, Justin.

- Te most csak viccelsz? - kérdezte kábultan.

 Válasz gyanánt megráztam a fejemet, és idegesen vártam mi lesz a reakciója.

- A szüleid tudják? - kérdezte és ösztönösen karolt át.

- Nem, csak te és Brandon viszont rá nem számíthatok. Rád pedig... - néztem rá kíváncsian.

- Rám mindig. Bármikor. Én mindig ott leszek ha szükséged van rám - suttogta, s óvatosan hasamra csúsztatta bal kezét, s gyengéden simogatni kezdte azt. Szemeim égtek a könnyektől, s a szívem tele volt hálával és szeretettel. De közben felakartam gyulladni a közelségétől.

- Köszönöm, hogy vagy nekem - szipogtam. Minden embernek azt kívántam, hogy legyen egy olyan ember az életében aki ennyire szereti őt. Aki vele van a legrosszabb pillanatokban. Mindenki megérdemelt volna egy saját Justint.