12.

12. fejezet

*Valerie*

„Április 25.”

„Láttam őket minden egyes nap, tudtam, hogy jól kijönnek egymással. Ebbe még beletudtam törődni, de abba nem, hogy a lányom becsapott, s tönkretette a családot, amit nagy nehézségek árán összefoltoztam.” - Diana Lee

Amióta rosszul lettem, s a kórházban kötöttem ki, nem jártam iskolába. Beszéltem az igazgatóval, hogy magántanuló szeretnék lenni a maradék időben, míg le nem érettségizek. Persze nem volt elragadtatva az ötletemtől, hiszen hiába tudta mennyire jó tanuló vagyok, félt, hogy elkallódom. Megnyugtattam, hogy erről szó sincs, viszont az egészségem szempontjából elengedhetetlen, hogy otthon maradjak, nyugodt környezetben. Talán ez volt a legnagyobb probléma, mert hiába nem jártam suliba, a körülmények nem sokat javultak. Anyám folyton megjegyzéseket tett a külsőmre, szerinte folyamatosan hízom, s kerekedik a hasam, próbáltam rávenni, hogy ez csak a rendes étkezés jele, amit Justin erőltet, de nem nagyon hitte el, így inkább állandó jelleggel ott hagytam, ha belekezdett a mondandójába. A húgom hozzám sem szólt, levegőnek nézett, úgy gondolta, hogy elvonom róla otthon a figyelmet, ami nem volt igaz, bár tény, hogy vele negyed annyit sem veszekedtek mint velem.

Justin minden egyes nap meglátogatott, elvitt ebédelni vagy éppen átvitt magához filmet nézni. Amikor először találkozott a szüleimmel apa örömmel látta, bár anya mérges volt rá. Nem akart egy fiú mellett tudni minden egyes nap. Viszont muszáj volt megszoknia, s az elmúlt pár napban már azt vettem észre, hogy kezdi megszokni a jelenlétét. Jus egyre kevesebb helyre vitt, ahol észrevehették volna. Először nem is értettem miért, majd kicsit jobban utána olvastam a neten, s mindent megtaláltam, amire szükségem volt. Azt híresztelik rólunk, hogy együtt vagyunk, vagy ha nem is akkor azzal vannak elfoglalva, hogy Jus drogozik, iszik, s nem törődik a rajongóival. A Tv-ben olyan riportot is láttam, ahol azt fejtegetik ismét együtt vannak Nadine-nal. Itt volt az a pont ahol nem akartam többet tudni a médiáról. Felesleges volt, csak felzaklatott, hogy mennyire félreismerik Justint. Felsóhajtottam, majd megsimogattam a kis hasamat, egy pillanatra elbóbiskoltam a fotelben, de a húgom hangjára felébredtem.

- Justin! - sikított. Igazából hiába a sok találka vele, Adrian nem szokott hozzá, hogy ismeri Justin Biebert. Elmosolyodtam, majd felkeltem a kényelmes fotelből, s elindultam a beszélgető páros felé. - V alszik, ha van kedved eljöhetnél velem meginni egy kávét, amíg felkel.

- Fent vagyok, de köszi Adri - mosolyogtam. A közbeszólásomat csak Justin díjazta, a húgom gyilkos szemekkel méregetett. Eltátogtam neki egy bocsit, majd Jus kezét megfogva felhúztam a szobámba. - Kikészít, nem hiszem el, hogy rád hajtott… - sóhajtottam, majd lehuppantam az ágyamra, ahogy Jus is.

- Nem mindegy? Nem jön be. - Rántotta meg a vállát lazán. Felhúzott szemöldökkel néztem rá.

- Mi az, hogy nem tetszik a húgom? - kérdeztem felháborodottan. Nem értettem, hiszen gyönyörű volt, szebb mint én valaha is voltam.

- Te sokkal szebb vagy… - suttogta. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Hogy mondhatja ezt? Bár kétségkívül nagyon jól esett, éreztem, ahogy az arcom egyre pirosabb és pirosabb lesz. Jus is észrevehette, mert egyik kezével elsimította a hajamat onnan, de keze arcomon maradt. Le kellett csuknom a szemeimet, annyira jól esett ez a gyengéd simogatás. Lehajtottam a fejemet az ágytakaróra, hagytam, hogy folytassa. Tudtam, hogy nem kellene ennyire gyengédnek lennie hozzám, de nem tudtam elutasítani. A szívem a torkomban dobogott, a légzésem szaggatottá vált, mikor közelebb csúszott hozzám, s felső testével felém hajolt. Nem láttam, de éreztem a közelségét. - Valerie… - motyogta. Éreztem, hogy egyre közelebb van hozzám, éreztem a leheletét az arcomon, a kellemes súlyt a mellkasomon, minden porcikáját. Tudtam, hogy mit akar, tudtam mit akarok… Mégsem mertem megtenni.

- Justin - suttogtam. Kinyitottam szemeimet, mire ő észbekapott, amint belenézett íriszeimbe.

- Sajnálom, jobb ha megyek. -  Nézett rám bűnbánóan, mire egyből megbántam, hogy leállítottam. Szomorúságot láttam a tekintetében, a legrosszabb pedig az volt, hogy tisztán éreztem, amit ő. Én is ugyanúgy akartam azt a csókot. Lefeküdt mellém, a bal oldalára fordult, s így várta, hátha mondok még valamit. Megrémültem, hogy itt hagy, így, gondolkozva, hogy mi lett volna ha…

- Ne! - kiáltottam fel kétségbeesetten. Megragadtam a kezét, s megrántottam. Justin nem esett rám, nem is mozdult. - Gyere vissza, kérlek - motyogtam elpirulva. Belenézett a szemembe, de elhatároztam, hogy nem fogok meghátrálni. Nem mozdult, nem csinált semmit. - Akkor ne, majd én.

- Valerie, nem hiszem, hogy… - kezdett bele, valószínűleg egy kioktatásba. Talán úgy kezdte volna, hogy mi lenne ha közelebb hajolna, de nem érdekelt. Elegem volt. Akartam azt a csókot. Közelebb éreztem magamhoz mint bárkit eddig valaha. Nem csak lelkileg, de testileg is. Amire észbekapott már felette is voltam, s ajkaimat rányomtam övéire. Először meglepődött, viszont szépen lassan kapcsolt, egyik kezét a derekamra simította, míg másikkal a hajamba túrt és így húzott magához még közelebb. Ajkai elnyíltak, bebocsátást engedve nyelvemnek. Olyan édesen csókolt, olyan mámorítóan, hogy észre sem vettem, mikor nyílt a szobám ajtaja, csak arra figyeltem fel, hogy anyám felvisít. Egyből elhúzódtam Justintól, riadtan néztem anyámra, aki már csak a fejét rázta.

- Kicsim, csak szólni akartam, hogy egy fiú keres, lent vár a nappaliban. - Már fordult ki a szobából, mikor visszanézett a válla felett. - Amúgy szia Justin.

- Csókolom - köszönt ő is, de lehajtotta a fejét. Anyám lement, míg én még mindig a fiút néztem. - Anyukád utál, most már biztos.

- Dehogy, csak meglepődött.

- Én is - nevetett. Én is elkuncogtam magam. - Menj le, itt megvárlak.

- Sietek - mosolyogtam rá, majd lesiettem a nappaliba, de ott olyan ember várt, akit eddig sikerült elkerülnöm. - Szia Brandon - suttogtam falfehéren. Mit akar itt? Jézusom! Kétségbeesetten néztem rá, reméltem nem itt akar anyám előtt beszélgetni, bár nekünk semmi közünk nem volt egymáshoz. - Miért jöttél? - kérdeztem, bár nem voltam benne biztos, hogy hallotta. A szavak alig akartak kijönni az ajkaimon. Nem jó dolog anya előtt beszélgetni vele, végképp nem ilyenkor, ugyanis vacsoraidő van, így apa is nemsokára haza fog érni.

- Megakartam kérdezni hogy vagy. Hallottam, hogy a kórházban voltál talán két hete, érdeklődni jöttem mi van a babával.

- Mi? Tessék? - kérdeztük egyszerre anyával, bár más-más szándékkal. Én azért mert pofátlanul érdeklődik, s leleplezett anya előtt, míg ő a döbbenettől sokkosan. - Miről beszél ez a fiú, Valerie? - kérdezte már majdnem kiabálva.

-Anya, megmagyarázom, várj egy kicsit… Brandon csak félrebeszélt - hazudom, de tudom, hogy elég rosszul. Anya lesápadt, le kellett ülnie. - Nem hiszem el, hogy képes voltál erre! Minek kerestél? Nem azt mondtad, hogy nem érdekellek, ahogy a baba sem? Mindent tönkretettél, most már végleg. Senki nem tudta itthon, erre jössz és elcseszel nekem mindent! Tudod mit? Takarodj, most rögtön! - ordítom neki kétségbeesetten. Tudom, valahol a tudatom mélyén, hogy nem szabadna felhúznom magam a kicsi miatt, de olyan erővel tört rám a düh, hogy a könnyeim is kijöttek. - Nem hallottad, menj innen! - kiabáltam. Ő csak vigyorogva állt előttem, mire meglöktem. Abban a pillanatban jelent meg Justin a lépcsőn. Tudta mi a helyzet, biztos voltam benne, hogy hallotta. Amint leért fogta Brandont, s kidobta.

- Ribanc! - kiabált még vissza, bár már nem érdekelt. Csak az édesanyám, aki olyan csalódással nézett rám, mint eddig soha senki. Leültem mellé, megfogtam a kezét, de elrántotta.

- Azt akarom, hogy elmenj innen és soha többé ne gyere vissza - mondta a szemembe nézve. Egy csepp érzelem sem mutatkozott sem a szemében, sem az arcán. Amikor ezeket a szavakat mondta már a csalódás is eltűnt a vonásaiból.

- Anya, ne, kérlek, én nem akartam - zokogtam. Persze őt egy cseppet sem érdekelte, ott hagyott egyedül. Felhúzott lábakkal ültem, míg Justin át nem ölelt, majd az ölébe húzott. Csak sírni tudtam, próbáltam megszólalni, próbáltam nem összetörni, de nem ment. Anya örökre megutált, egyedül maradtam egy gyerekkel, Brandon magamra hagyott, s ezelőtt egy kis idővel még Justinnal csókolóztam. Egyszerűen szörnyen éreztem magam. Az életem romokban hevert. Elkell költöznöm otthonról, itt kell hagynom mindent, ami biztonságot jelentett nekem egész életemben. Lehet, hogy sokat veszekedtem mostanában anyuval, de ők voltak a mentsváraim egy nehéz nap után. Én itt akarok maradni, suttogtam magamnak újra és újra. Utáltam az egész helyzetet. Fájt a félelem, fájt a csalódás, amit okoztam, minden egyes porcikám megfájdult, de a legjobban a szívem roppant bele, elvesztette az otthonát, örökre. Legalább is abban a pillanatban nem reménykedhettem a jobb jövőben.